Gengszter románc 1.fejezet

1.fejezet
A sötét város álmosan meredt rám. Szerettem ilyenkor kint mászkálni, a folyamatos bandaharcok ellenére is. Ilyenkor nyugalom vett körül, bár pontosan tudtam, hogy ez bármikor megváltozhat. Lépteim tompán koppantak a nedves aszfalton. A szél belekapott a hajamba, fázósan összehúztam a kabátomat.
Igen, íme ez vagyok én: Angelina Anderson. Most már ez a nevem, véglegesen, legalábbis akkor ezt hittem. Eredetileg Angel Knoxnak hívtak, az apám Stefan Knox, New York legnagyobb maffiavezére. Hát nem szörnyű? Akkor viszont még büszkén kihúzhattam magam, és bárki szemébe belevághattam: leszámoltam a múltammal. Eltűntek a nyomok, elvesztek az olyan emberek, akik tudták ki is vagyok valójában. Ám az emlékek megmaradtak, belém égett minden szabály, intézkedés és törvény. Ezek nem olyasmik, amiket valaha is elfelejthettem volna.
Megmaradtak a tudatomban a fegyverek, a vér, a kegyetlenség és mindenek felett: a gyilkolás mámoros érzése. Azt a mindent betöltő bizsergést, amikor kioltod valakinek az életét, sosem akarom újra átélni. Békét akartam magam körül, egy normális életet.
Már egy éve, hogy ezt megkaptam. Az egyik elhagyatott erdőben találtak a zsaruk egy savval leöntött, összeégett holttestet, mire elintéztem, hogy az én adataim kerüljenek. Választottam egy új nevet és egy új életet. Az apám hosszas egyezkedés, veszekedés és némi fenyegetés után elengedett. Azóta, hogy eljöttem tőle, nem láttam. Csak az újságokban és a televízióban bemondott hírekből – amik a fél, vagy negyed történetet mondták csak el – tudtam, hogy még él. Mostanában azonban, valami nagyon nagy dolognak kellett történnie, mert egy hete meglátogatott a lerobbant lakásomban. Az egész így történt:
Elég furcsa látványt nyújtott az őszülő apám az én, már-már összerogyó fotelomban. Lassan végignézett a nappalin és idegesen megigazította a makulátlan, fekete öltönyét. Valamiért még én is csak mindig ilyen, vagy ehhez nagyon hasonló öltözetben láttam, valószínűleg nem is volt másmilyen ruhája. Lassacskán ráncosodó arcára a megvetés és az undor ült ki, miközben rásandított a három testőrére.
- El sem hiszem, hogy az én lányom… Ez szégyen – motyogta halkan, tudta jól, hogy engem piszkosul nem érdekel az ő véleménye.
Igazából semmi gond nem volt az otthonommal. Igaz, ami igaz, nagyon is elütött a megszokott, flancos életmódtól. Nekem viszont kifejezetten tetszett ez a változás.
- Gondolom, nem a hogylétem felől szeretnél érdeklődni, vagy a lakásom állapotát felmérni – mondtam enyhe bunkósággal a hangomban.
Ismét rám nézett, szemében valami féltésféle fénylett. Lassan felemelte egyik erős, nagy kezét és megsimogatta az arcomat.
- Tudod jól, hogy érdekel mi van veled, csak nagyon sötét idők járnak mostanában rám. Viszont szeretlek Angel, szeretném, ha visszajönnél, haza. Ahol biztonságban vagy – mondta rekedtes hangján.
Valójában én is szerettem őt, csak az „életmódját” utáltam. Azt, hogy születésem óta testőrök hada vett körül, hogy tizennégy évesen már fegyvert adtak a kezembe, hogy nem sokkal később ölnöm kellett, az életem megóvása érdekében.
- Nem lehet. Én szeretek normális ember lenni. Szeretem, hogy nem kell minden zakó alatt pisztolyt látnom, nem kell végignéznem, ahogyan szemrebbenés nélkül megöletsz bárkit. Lehet, hogy te nem tudod értékelni ezeket a dolgokat, de én igen – mondtam nyugalmat erőltetve a hangomba.
Arca megkeményedett szavaim hallatán és nagyot nyelt. Tudtam, hogy mennyire fájhat neki ezt pont tőlem hallani.
- Rendben. Ugye tudod, hogy szerződést kötöttem Pettersonnal? Annak ezennel vége, a fia nem kíván többé velem békében élni. Innentől nem fogom tolerálni az ő lépéseit, harc lesz, véresebb, mint eddig. Azt akarom, hogy nagyon vigyázz magadra – mondta és felállva, még egy utolsó puszit nyomott az arcomra és távoztak.
Az volt az a pont, amin kiborultam, tökéletesen tudtam mit jelent egy maffiaháború. A frontvonal láthatatlanul húzódik a város közepén. Apám mindig is kemény volt és céltudatos. Tudta hogyan használja ki az ellenfele botlásait. Attól az éjszakától kezdve tömegesek lettek gyilkosságok, a „merényletek”, amiknek sok tucat ártatlan esett áldozatul. Megszemlélhettem milyen egy ilyen helyzetben kívülállónak lenni. A rendőrség kezéből kicsúszott az irányítás, a rendőrfőkapitány nyugalomra intette az embereket, pedig azok már csak abban bízhattak, hogy az egyik maffiavezér minél előbb meghal. Akkor újra béke lesz és viszonylagos nyugalom.
Ezen rágódva fordultam be az egyik sötét sikátorba, aminek végén egy fekete alak állt. Valamiért minden zsigeremben szétáradt az a régi érzés, ami arra késztetett, hogy a táskámban lapuló pisztoly felé nyúljak. Azt, még akkor is magamnál tartottam, paranoiából, üldözési mániából és elővigyázatosságból. Lélegzetem felgyorsult és szaporábban szedtem a lábaimat. Az alak árnyéka egyre nagyobb és élesebb lett. Mikor hátranéztem, megláttam, amit előre sejtettem: az utcácska másik végét már elállta egy másik férfi.
Lassan odaértem elé, láttam, ahogyan az öltönye alá nyúl.
Engem mindig arra tanítottak, hogy én lőjek előbb. Ezt a szabályt betartva, gyors célzást követően eltaláltam a pasi vállát. Nem is volt rossz, ahhoz képest, hogy egy éve nem használtam a fegyveremet. Ezen viszont gondolkozni sem volt időm, mert egy golyó fúródott a mellettem lévő falba, pár centire a fejemtől. A másik férfi megindult felém, közben kilenc-tíz lövést leadva felém. A torkomban dobogó szívvel próbáltam eltalálni, nem nagy sikerrel.
- Na ebből elég volt! Most pedig velem jön - mondta határozottan és egy halk puffanást hallottam magam mögött.
Mire megfordulhattam volna, erős fájdalmat éreztem a halántékomnál és bármennyire is nem akartam, ájultan zuhantam a sáros aszfaltra.

2.fejezet
Szörnyű fejfájásra ébredtem. Agyamba lassan visszaszivárogtak a sikátorban történtek. Tudva, hogy valószínűleg nem megöltek, hanem foglyul ejtettek, inkább nem nyitottam ki a szemem. Megtörtént az, amitől a legjobban féltett az apám. „Sose hagyd, hogy elfogjanak.” Zengte mindig bársonyosan mély hangján. Akkor komolyan úgy gondoltam, hogy elárultam mindazt, amit tanított nekem valaha is. Azt akartam akkor, hogy értem jöjjön és kihúzzon a slamasztikából. Bár tudtam: nem fog, esélye sincs, hogy tudja, hol vagyok – igazából én magam sem tudtam. Ám gyerekes naivsággal ragaszkodtam ahhoz, hogy segíteni fog… valamikor. A számban éreztem a megalvadt vér ízét, sajogni kezdett mindenem. Ólomszerű fáradtság lett úrrá rajtam, ennek ellenére sokadik próbálkozásra ki tudtam nyitni a szemeimet.
Egy szürke szobában voltam. Semmi nem volt ott rajtam kívül, ijesztő és rideg látványt nyújtottak a falak, a járólapegyeletlen lélegzésem tört meg. Nem féltem, csak irtóztam ezektől a helyektől. Valószínűleg azért, mert tudtam, mire szokták használni őket. A kúriában, ahol egész gyerekkoromban éltem, nagyon sok ilyen helyiség volt. A használatukon pedig, nincs mit szépíteni: itt kínozzák, majd ölik meg azokat, akiket elfognak élve. Erre a tényre én is csak akkor jöttem rá, amikor apám először megmutatta. Valójában magam sem tudom mikor jutottam el arra a szintre, ahol már teljesen egyedül képes voltam bármit kihúzni szinte bárkiből, azt meg végképp nem, mikor kezdtem élvezni. Utólag egybe gondolva: akkoriban még szerettem is a „feladataim” ezen részét. A jajveszékelés, a sok vér és az a tény, hogy elviselhetetlen fájdalmat vagy képes okozni valakinek. Amikor a fölény bódító hulláma elér… teljesen elvesztettem a normális tudatomat. Akkor pedig én ültem ott, a szoba közepén egy székhez kötözve. Undorodtam a saját helyzetemtől. Elátkoztam magam, mert nem voltam elég körültekintő, mert rosszkor voltam rossz helyen, és az egész Petterson famíliát az összes felmenőjükkel együtt. Biztos voltam abban, hogy az ifjú Petterson tette.
Hirtelen nyílt az ajtó és belépett rajta Adonisz kisöccse egy fekete hajú srác személyében. Kék szemeivel rám nézett, tömény megvetés volt csak benne. Olyan szívsajdítóan helyes volt, még életemben nem láttam hozzá hasonlót. Arisztokratikus, tiszta vonásai pontosan illettek hollófekete, kócos hajának keretébe. A látványt még tetézte az izmos teste és az a hanyagság, ami elárulta, hogy pontosan tisztában van az adottságaival. Fehér inge kicsit megfeszült a mellkasán, felhajtott ujja látni engedte alkarját. Pontosan olyan volt, mint aki most lépett ki az egyik modellügynökség hirdetéséről.
- Hogyha nem lennél egy mocskos Knox, még hízelgő is lenne a bámulásod – mondta gúnyos mosollyal.
Gyorsan lesütöttem a szemem, és csendesen eltemettem azt a gyönyörű ábrándot, hogy csak véletlen kerültem ebbe a helyzetbe. Tudta… a legnagyobb titkomat és ellenem használta. Hideg zuhanyként értek a düh és a kétségbeesés hullámai. Tombolni akartam az egyik pillanatban, a másikban pedig sírva fakadni, és akkor még nem is tett Petterson semmit. Rántottam egyet a kezemre fonódó köteleken, mire azok kegyetlenül, fájdalmasan a húsomba vágtak.
- Mert a te családod jobb, igaz? Egy ócska, áruló Petterson vagy, semmi más.
A szavak akaratlanul is, tehetetlen mérgemben csúsztak ki a számon. Viszont igazak voltak, egytől-egyig mindegyiket komolyan gondoltam. A srác azonban elég furcsán reagált: örömtelenül felnevetett és felhajolt velem szemben. Hihetetlenül kék szemei voltak, el lehetett bennük veszni, ennek ellenére valami csintalan, játékos fény csillogott mellette. Lassan felemelte az egyik kezét és a homlokomhoz ért, amitől éktelen fájdalom hasított belé. Halkan felszisszentem, ami rohadtul nem érdekelte, szemügyre vette a szám szélét és a karomat díszítő kékeszöld foltokat. Pontosan olyan voltam, mint azok az embereket, akiket nekem kellett kínoznom… éreztem azt a megaláztatást, azt a fájdalmat, amit ők éltek át végtelennek tűnő órákon át.
- Higgy nekem: nem akarod, hogy dühös legyek, mert akkor ennél csak rosszabb lesz. Apucinak pedig nagyon rosszul fog esni, ha darabokban küldöm vissza neki a kislányát. Viszont hogyha jó leszel, szólok egy dokinak és összevarrja a kobakodat. Érthető ez így? – kérdezte olyan hangon, mint egy kisgyerektől.
Talán még életemben nem voltam olyan dühös, azt hittem, hogy szabályosan meggyulladok. A méreg végigperzselte az egész belsőmet és lángra lobbantotta az arcomat is.
- Rohadj meg. Minek kellek egyáltalán? Nekem nincs semmilyen hatalmam, ha nem tudnád, Petterson – mondtam a tőlem telhető és a bennem szunnyadó összes gyűlölettel.
Azonban ő csak változatlan, gúnyos mosollyal nézett vissza rám. Idegesítően nyugodt maradt mindvégig, egyszerűen gyűlöltem már az első pillanattól kezdve.
- Milyen kis tüzes vagy… mikor úgysem változtat semmin. Innen akkor szabadulsz élve, ha azt teszed, amit mondok. Lehet újdonság ez egy ilyen elkényeztetett, agyonpátyolgatott személynek, mint te, de azért elmondom: itt én diktálom a feltételeket, és te teljesíted azokat, vagy meghalsz…  – mondta olyan hangon, amitől még levegőt venni is elfejeltettem hirtelen . – Egyébként szólíts Velniasnak.
Agyamban kattogni kezdtek a fogaskerekek a fordítás érdekében, valahol hallottam már ezt a szót. Méghozzá az egyik galériában. Mielőtt valaki nevetne: imádok kiállításokra járkálni. Persze jóval unalmasabb elfoglaltság volt, mint kilőni valakit harmincöt méter magasból, de azt is élveztem. Kicsi gondolkozás után óvatosan ejtettem ki a szavakat:
- Ördög?
Velnias bólintott egyet és megvonta a vállát, annyi lazaság volt benne, amitől más már régen szétesett volna.  Egyszerűen tökéletesnek hatott kívülről, belül viszont romlott volt, akár a háromhetes sajt a napon. Ezek mellett egy Petterson volt, aki megkeserítette az apám életét és egy egész városét már majdnem egy éve. Ahogyan jobban megnéztem: kikörvonalazódott az inge alatt a pisztolya és egy kés is. Tehát ő sem bízott semmit a véletlenre és nem bízott senkiben.
- Ezek szerint igazak a pletykák rólad: mégiscsak megvan a magadhoz való eszed. Knox… ha én most elengedlek és a Doki összevarr, normálisan fogsz viselkedni? – kérdezte szinte suttogva, bár minden szavát tökéletesen hallottam.
Más körülmények között elküldtem volna melegebb éghajlatra, de mivel hihetetlen módon fájta a fejem, nem volt már választásom. Igazából, általában bírtam a fájdalmat, hiszen azzal nőttem fel, de akkor valamiért nem, és ezért elátkoztam magamat a pokol legmélyére. Lassan bólintottam egyet, mire Velnias egy öntelt, gúnyos mosolyt eresztett meg felém, ami ismét egy rántásra késztette a kezemet. Először kioldozta a lábamat tartó köteleket, majd a kezemet is. Közben megjegyezte:
- Úgy látom, te több kárt tettél magadban, mint Max.
Még a csípős és valószínűleg nyomdafestéket nem érdemlő válaszom elhangzása előtt megláttam, hogy miről is beszél. A kezeimen lévő mély horzsolásokból szaporán szalad ki a mélyvörös vérem. Lassacskán kezdtem már szédülni is, tehát hatalmas öröm volt az a helyzet. A csuklóm még megközelítőleg sem volt olyan kellemetlen, mint a fejsebem és a szám. Imádkoztam magamban, hogy ne kerüljek jó darabig tükör elé, mert valószínűleg szívrohamot kaptam volna. A farmernadrágom itt-ott sárosan lógott rajtam, a jobb lábamon a combomig felszakadva. A fehér pólóm szép szóval kifejezve: már minden volt, csak nem fehér, mocskos volt és átvérzett az oldalamnál, melleim között kicsit kiszakadt. Biztosan ott is felszakadt a bőröm, karomon a zöld foltok mellett még töménytelen mennyiségű sár is megtalálható volt. Nagyon óvatosan és a lehető legfájdalommentesebben felálltam.
Velnias egy gyors mozdulattal levette az ingét és odanyújtotta nekem. Így csak egy hófehér póló maradt rajta… amiből nagyon kidomborodott a felső teste minden egyes izma.
- Ezt vedd fel, mert nem vállalok felelősséget, ha megerőszakolnak fényes nappal a folyosón – mondta hanyagul.
Finoman fogalmazva is: kétszer belefértem volna. Viszont igazat adtam neki ebben az esetben, ismerve a drága csőcselék „udvarlási” szokásait. Valami isteni illata volt, az a tipikus férfias aroma. Minden szó nélkül felrántotta az ajtót és kisétált rajta. Amíg ő egyet lépett szaporán, addig én majdnem kettőt, így szinte szaladtam mellette.
Egy hosszú, sárga lámpákkal megvilágított, ablaktalan folyosón mentünk végig. Senkit nem láttam, a benyíló ajtók mögül kiáltások és halálhörgések hallatszottak ki. Felfordult a gyomrom, amire elértünk egy lépcsőt, amin felhaladva egy hatalmas, díszes terembe értünk. Tipikus kastélyszerűség volt. Fényes márvány padló és arannyal futtatott kandalló, korlát. A falat borító vartag, ősrégi – de még mindig jó állapotban lévő – tapétát ezüst virágok díszítették. Nem volt giccses, vagy nyálas, hanem elegáns és nemességet árasztó. Az ellentéte volt az apám házának, az övé modern berendezésű és letisztultan egyszerű volt, viszont méregdrága.
A jobb oldali első ajtótól hangos rock zene hallatszott ki, aminek hallatára Velnias megcsóválta a fejét és elindult befelé. Az igazat megvallva: egy kicsit morcosnak tűnt.  Egyik kezével hátrébb tolt, a másikkal pedig lenyomta a kilincset. A következő mondatok ezek voltak:
- Doki… bazd meg idióta – valamiért komikusan hangzott ez a mondat az ő szájából .- Öt perced van.
Ezek után kijött és kisimult arccal nézett a szemembe.
- Nos… Dokit most éppen kezelik – mondta kicsi mosolyt eresztve meg.
Egyáltalán nem értettem semmit ebből a mondatból, de inkább nem kérdeztem rá. Volt egy olyan érzésem, hogy inkább nem akarom tudni. Inkább úgy tettem, mintha nagyon érdekelne az egyik falon lógó kép. Nem akartam rá nézni, nem akartam látni a gúnyt a szemében, vagy hallani a hangját. Éreztem a hátamon a pillantását, oldalra sandítva láttam, ahogyan fürkésző tekintettel, leplezetlenül bámul és gondosan végigméri minden egyes porcikámat. Pár perc után kényelmetlenül kezdetem érezni magam miatta, Velnias azonban úgy lesett rám, mintha a bámulásom tökéletesen kijárna neki.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre nyílt az ajtó és kilépett rajta egy plázacica. Az a tipikus agyonplasztikázott, eszetlen, vihogó csaj. Hosszú szőke haja volt, barna szeme és számomra undorítóan feltöltött szája. Valószínűleg semmi eredeti nem volt rajta. Rövid, mélyen kivágott ruhájával inkább az utcasarokra illett volna. Egyetlen lekicsinylő pillantást vetett rám, majd feltűnő mozdulattal végighúzta műkörmös ujjait Velnias mellkasán, aki nagyképű mosolyra húzta ajkait. Miután a ribanc elment, beterelt az ajtón.
A „Doki” irodája egy elegáns szoba volt. A padlón vastag perzsaszőnyeg, a fal mellett szinte összefüggően vagy képek, vagy könyvespolcok álltak. Egy hatalmas íróasztal volt az ajtóval szemben, előtte egy kényelmesnek látszó kanapé, mellette pedig két fotel. Az asztal mögött egy barna hajú, zöld szemű férfi ült. Széles felsőtestét fekete póló fedte és egy egyszerű sötét ing. Jobban megnézve elég helyes volt, arca egy kicsit kipirult – véleményem szerint a cicababával való beható találkozástól.
- Áh… Angel. Örülök a találkozásnak, Bill Orwell vagyok – mutatkozott be és felállva elém sétált . – A fejedet össze kell varrni, Max szerint pedig be kell kötni az oldaladat.
- Csináld meg utána vidd fel a szobájába – utasította Velnias és egyetlen hang nélkül távozott.
A doki egy aranyos vigyort vett fel és óvatosan leültetett a kanapéra. Hihetetlenül fájt már mindenem, látásom pedig kicsit homályosabbá vált. Bill előhalászott valahonnan egy orvosi táskát és letette mellém.
- Először befoltozunk, aztán bekötözünk, oké? – kérdezte már-már vidáman.
Meglepett az a barátságos hang, amit megütött és az, hogy emberien viselkedett velem. Nem égett a szemeiben a gyűlölet tüze, nem ért hozzám durván… egyszerűen furcsa volt csupán ez a bánásmód abban a helyzetben.
- Igen… – leheltem erőtlenül, harmatgyengének hatott a hangom az ő erős, kissé rekedtes szólama mellett.
- Ne félj, nem foglak bántani – nyugtatott megbabonázón .- Az nem az én stílusom, adok valami fájdalomcsillapítót, amitől rendbe jön a látásod is.
Mintha a fejembe látott volna. Gyakorlott mozdulattal felszívta a világossárga folyadékot a fecskendőbe és a lehető legóvatosabban beleszúrta a karomba. Volt benne valami érdekes, amit nem tudtam megmagyarázni. Teljesen megnyugodtam a kezei alatt, hűvös ujjai – miután elzsibbadt a fejem – precíz mozdulatokkal mozogni kezdett a sebem körül.
- Mesélj csak… Hogy a francban lehettél olyan idióta, hogy Velnias karjaiba sétáltál?
Akaratlanul is összevontam a szemöldökömet, mire ő kicsit felmordult. Nem tudtam, mit mondjak erre a kérdésre.
- Nem sétáltam én sehová. Leütöttek az utcán csak, most meg összeverve ébredtem – válaszoltam kicsit ingerülten.
Bill kuncogó hangot hallatott, olyan vidám volt, annak ellenére, hogy néhány méterrel alatta emberek lelik kínkeserves halálukat. Az a hely úgy árasztotta magából a veszélyt és a nyugtalanságot, mint addig semmilyen általam ismert hely a világon.
- Hát igen, de az kimaradt a regéből, hogy majdnem kinyírtad az egyik vadászt.
A vadászok kicsit konyhanyelvre lefordítva talpnyaló fogdmegeket jelent. Mivel azonban toleránsan kell magunkat kifejezni ilyen közösségekben, így ezt a jelzőt kellett rájuk használni. Már az első maffiózók idejében is így volt, megvolt egy bizonyos kasztrendszer, amit nagyon nehezen lehetett átlépni. Volt elsősorban a vezér, aki ezen esetben olyan volt, mint apám, vagy Petterson. Ezután a bérgyilkosok és doktorok jöttek, egy szinten, mivel egy maffia-családnak ugyanolyan szüksége volt az egyikre, mint a másikra. A középosztályba tartoztak a kínzásokért felelős személyek, szép szóval élve: a biztonsági emberek. Őalattuk voltak a vadászok, akik szinte bármilyen munkát végeztek, ha jól megfizették őket. A legutolsó osztály igazából nem volt a kaszt része, de mindig is ott voltak és ott is lesznek… ők a prostituáltak és a kéjlányok. A kettő közt a különbség pedig a következő: a kurvákat a sarokba vagy telepekben rakják le a vezérek és pénzt hajtanak be általuk, míg a kéjlányokat a saját szórakozásukra tartották. Nekem a helyem… valóban nem is tudom hol volt. Pár küldetés, pár társasági esemény… mondjuk az első és a második osztály közt félúton.
- Csak majdnem? Kár… – mondtam kicsit kárörvendően. – Elárulod nekem, mit akar velem Petterson?
Magam sem hittem, hogy őszintén fog válaszolni erre a kérdésemre, de mindig is az optimista emberek közé tartoztam, így egy próbát bőségesen megért. Persze csak akkor, hogyha nem mondja el Velniasnak, mert akkor hatalmas nagy bajba keverednék, amivel belátásaim szerint az életemmel fizettem volt. Bill azonban nagyot sóhajtott, és ahogyan éreztem megvonta a vállát.
- Nem Petterson, hanem Velnias. Tudod én elég régóta ismerem őt… azóta amikor először meglőtték. Nála egyedibb, kiszámíthatatlan személyiséget még nem láttam és nem is fogok, sosem lehet tudni mit miért csinál. Van, amikor ez benne a jó és ez teszi igazi vezérré – mondta őszintén.
Na ezt tényleg nem vártam. Úgy beszélt róla, olyan tisztelettel, mintha a barátja lenne. Valami azonban szöget ütött a fejemben, egy mondta ami nem hagyott nyugodni.
- Hogyhogy amióta először meglőtték?
Bill még utoljára végigsimította az összevarrt sebet, majd szemügyre vette a számat. Miután valószínűleg megállapodott magában, hogy az is eléggé szétnyílt, nekiállt összevarrni. Nem fájt semmi, csak kicsit kellemetlen volt a már-már hideg keze érintése.
- Az apám az apjának dolgozott, én meg orvosnak tanultam. Az egyik este, amikor hazajöttem a kollégiumból egy tizenöt éves kisgyerek volt a nappalinkban és küzdött az életéért. Amire összefoltoztam és elfogadható állapotba tettem már megjött a papír, hogy kirúgtak az egyetemről. Az utolsó vizsgám előtt, el tudod képzelni mennyire kiakadtam. Ben pedig felajánlotta, hogy dolgozzak neki.
Kicsit hitetlenkedve néztem smaragd színű szemeibe. Akkor vettem észre, hogy kicsi nevetőránc fut végig a szájánál. Nem nézett ki öregnek, olyan harminc év körül lehetett. El kellett ismerni, hogy igazán vonzó volt barátságos mosolyával.
- Tehát lemondtál a fehér köpenyes doki szerepéről.
- Le kellett mondanom. Már nem is hiányzik, ez sokkal jobb mindennél – közölte halkan, valamivel bizonytalanabbul.
Megint magasba szaladt a szemöldököm. Sosem gondoltam volna, hogy egy rendes, épeszű ember képes ilyet mondani. Én egész életemben el akartam szabadulni ebből a világból, és erre van olyan ember aki nem akar,  akinek ez tökéletesen megfelel.
- Dehogy jobb. Sosem ábrándoztál még arról, hogy milyen jó lehet normálisnak lenni? Családot alapítani és megtalálni az Igazit? Akit szerethetsz? Fegyverek és gyilkolás nélkül élni? – kérdeztem kicsit hangosabban a kelleténél.
Ismét végigsimogatta az összevarrt részt és végignézte a foltokat a karomon. Gyors mozdulatokkal bekötözte a csuklómat, majd az átvérzett felsőmre nézett. Már a fehér ing is tiszta vér volt, megesküdtem volna rá, hogy Petterson ezt a felsőt egyből a tűzbe fogja dobni.
- Öhm… szabad? – tudakolta bizonytalanul.
Bevallom: elsőre nem esett le a dolog, de aztán óvatosan kigomboltam az inget, majd egy igen fájdalmas mozdulattal levettem a pólómat is. Egészen elpirultam a vágyakozó pillantásától. Bill is kicsit elfeledkezett magáról, mert elég sokáig lesett minden szó nélkül.
- Bocsánat… Azt hiszem ezt is össze kellene varrni, mert kényelmetlen azon a helyen kötést tenni rá – állapította meg szakszerűen és újra a tűhöz nyúlt.
Még mindig paprika piros arccal meg sem mertem szólalni, kényelmetlen volt egy szál melltartóban ülni egy idegen férfi előtt. Amikor felnézett rám két mozdulat közben elmosolyodott.
- Szerintem nincs miért zavarban lenned.
Ezzel még csak rontotta a helyzetet. Akkorra már szédülni és émelyegni kezdtem.
- Egyébként igen. Gondoltam már másmilyen életre, de az nem lenne lehetséges. Itt sosem lehet unatkozni. Persze jó volna, ha lenne egy feleségem, esetleg gyerekem is. Már majdnem tíz hosszú éve így élek, nem menne a normális emberi lét. Szabadulni meg végképp nem, neked sem ment.
Nem akartam vitatkozni vele, egyszerűen nem volt erőm. Gyorsan és egy szó nélkül végzett, én pedig felöltöztem. Egyetlen bűnbánó pillantással az egyik nagy szobába vezetett.
- Aludj egyet, a szekrényben találsz mindent – mondta és távozott.
Oké… vagy én sértettem meg őt, vagy azt hiszi, hogy ő sértett meg engem. Mindkettő hülyeség volt.
Valamiért hirtelen nagyon álmos lettem, a pihe-puha ágy pedig hívogatóan mosolygott rám. Abban a koszos, véres ruhában bezuhantam a párnák közé és azonnal elaludtam. Akkor, abban a percben nem törődtem a veszéllyel, a kínzott lelkek halálsikolyaival, sőt még magával a fogvatartómmal, Pettersonnal sem.