10. fejezet/1

Mivel az utóbbi fejezetnél csak egyetlen nyamvadt kritikát kaptam: ketté vágtam az utolsó részt és csak akkor teszem fel, ha összejön az 5 kritika. Ne legyetek hangtalanok, kérlek... amint jönnek a vélemények, már olvashatjátok is a történet végét:)

Halkan róttam a régi folyosókat. Gondolataim ismét visszatévedtek a rettegett találkozóhoz. Nagyon féltem tőle, nem akartam elhagyni őt. Persze hiányzott már nagyon Brian, de mindent megadtam volna azért, hogy mindkettőt megkapjam. Tudtam, hogy ez lehetetlen, de néha elrévedve a csendes tájban eljátszottam a dologgal. Néhány óra múlva mindennek vége... Vége a boldogságomnak, vége számomra az életnek. Ha elhagyom őt végem, a lelkem sosem élné túl. Fájt már csak a gondolat is, hogy holnap reggel már nem az ő édes szuszogásával kelek, nem hallom azokat a hihetetlen, szerető szavakat, nem érezhetem azokat a féltő érintéseket. Képtelennek tűnt élni nélküle. Két erős kar fonódott a derekamra és megéreztem Velnias isteni illatát.

- Angel... ne bánkódj, kérlek – nézett le rám szinte már könyörgő szemekkel.

Nagyot sóhajtva fordultam meg és fontam a kezeimet a nyaka köré. Még mindig hatott rám az a delejező hatása, a varázsából nem tudtam és nem is akartam menekülni. Féltem, hogy egyszer majd elfelejtem az arcát, azt az édes mosolyt, amit akkor is próbált az arcára erőltetni, de a fájdalom elvette az utolsó próbálkozás lehetőségét is.

- Félek... - súgtam halkan.

Velnias halkan felnyögött, tudtam: ő is ugyanezt érzi.

- Én is félek, de nem szabad.

Mert félni sosem szabad, az a gyenge emberek utolsó mentsvára. Viszont én is ilyen gyenge ember voltam és már nem is akartam titkolni. Ebben is megváltoztatott, már felvállaltam a hibáimat. Megláttam, hogy nem kell hibátlannak mutatnom magam, ő análkül is szeret.

- Elena néni elhozott pár vadászt, hogy ne legyen semmi gáz – mondta szomorúan. - De mennünk kell. Én sem akarok, hidd el nekem szerelmem, de ismered apád bosszúját. Féltem Esmét és Elena nénit tőle.

Tudtam, hogy igazat mond, mert szeret engem és ez fájt a legjobban. Olyan dolgot adott meg nekem, amit egy normális ember is csak ritkán élhet át, nekem pedig el kellett dobnom apám miatt. Egyetlen percre azt kívántam: bárcsak ő járt volna úgy, mint Velnias édesapja. Tudtam, hogy nem vagyunk összeillőek, de ez volt a jó. Az ellentétek vonzzák egymást, ez velünk is így volt. El sem tudtam volna gondolni néhány évvel az előtt, hogy ilyen tiszta, gyönyörű érzéseket vagyok képes táplálni.

Ez is a maffia hibája – állapítottam meg mikor már az autóban ütünk.

Velnias szorosan maga mellé húzott, úgy ölelt magához, hogy még rosszabban éreztem magam tőle. Ajkait egyszer – egyszer hozzáérintette a hajamhoz, tudtam, hogy neki is mennyire fájnak azok a pillanatok. Elena szerencsére a saját kocsijával ment, így a sofőrt leszámítva kettesben voltunk.

- Soha életben nem bocsátom meg neki ezt... - motyogtam dühvel teli hangon.

- Tudom, édesem, tudom – súgta szellő puhasággal és óvatosan megcsókolt.
Ez nem olyan szenvedéllyel teli csók volt, mint az eddigiek. Ebben benne volt minden féltés, félelem és szomorúság, amit csak egy ember el képes viselni az életben. Lassan megsimogatta a karomat, egyik keze véletlenül hozzáért a hasamhoz, mire akaratlanul is összerezzentem.
Nem is tudja... - gondoltam csalódottan.
Annyi minden volt, amit nem osztottam meg vele, pedig akartam, de igazán. Gyűlölettel és félelemmel éreztem, ahogyan lassan megáll az autó a kúria parkolójában. Szikrázó szemekkel néztem ki az ablakon, a murván apám állt. Mögötte huszonöt, harminc vadász, köztük Brian is. Ő maga az mellett a szemét mellett foglalt helyet és sas szemekkel nézte a begördülő kocsikaravánt. Haja akkor is össze vont fogva, arca elkínzott és fáradt. Gyönyörű, barna szemei álmosan csillogott, teste állatiasan megfeszült. Apám arcáról semmit sem lehetett leolvasni, feszült testtartásban várta, hogy kiszálljunk. Először a furgonokból szálltak ki Velnias és Elena emberei, közben a szerelmem rám nézett.
- Szeretlek, Angel és bármi is történjen mindig szeretni foglak – mondta megsimogatva a hajamat és puszit nyomva a homlokomra.
Alig hallottam a zár kattanását. Velnias óvatos és gyengéd érintéssel kisegített a kocsiból, hogy szembenézzek apámmal. Kipislogtam pár könnycseppet, amikor megláttam azt a fénylő, fáradt, fekete szempárt. Lassan odaértünk hozzájuk, mögöttünk a vadászokkal, mellettünk Elenával. Az ég kegyetlenül felvillámlott, mintha az angyalok is könyörögnénk a szerelmünkért.
- Add ide a lányomat – mondta apám szigorúan.
Hangjára a térdeim megremegtek, Velniasra néztem, aki minden izmát megfeszítve lesett farkasszemet a legnagyobb ellenségével. Lassan visszanézett rám és óvatosan elengedte a csuklómat.
- Semmi baj, menj csak... - motyogta és visszaemelte tekintetét az apámra. - Ha nem vigyáz rá, megölöm.
Megfontoltan lépkedtem feléjük, magam mögött hagyva a szerelmemet. Lábaim alatt halkan megcsikordult a murva. A feszültséget tapintani lehetett, ez nem olyan volt, mint a Szállítóval, ez rosszabb volt annál. A levegő szikrázott és csak azt lehetett látni, hogy apám felemel egy fegyvert. Brian hirtelen elkapta a kezemet és magához húzott.
Fogalmam sem volt miért, de kitéptem ösztönösen magamat a szorításából. Közben golyók repkedtek, testek zuhantak a földre. Kitört a fejetlenségre, szemem Velniasra és apámra tévedt. Ők csak álltak egymással szemben, feltartott pisztollyal, némán. Gyorsan közéjük léptem keményen apám szemébe néztem.
- Angel... - kezdte szigorú hangon, amit annyira utáltam.
- Nem! Egész életemben te döntöttél helyettem, mindig meg kellett felelnem neked, de most nem! Szeretem Velniast, hogyha pedig bántani akarod, akkor meg kell ölnöd engem... - szavam elakadt, egyik kezem lassan a hasamra csúszott. - … és az unokádat.
Apám szemei kitágultak, keze megremegett. Lélegzete láthatóan el akadt a legnagyobb titkom hallatára. Szája először kinyílt, majd becsukta. Végül elordította magát:
- Állj mindenki! - hangja úgy süvített a párás levegőbe, mint a kés a vajba.
Arca úgy eltorzult, hogy nyomát sem lehetett látni, annak a szerető apának, akit régen ismertem. A nyüzsgés azonnal megállt, a vadászok, kérdőn fordultak a vezérükhöz. Elena lábát felhelyezte az egyik holttestre és hitetlenkedve nézett rám, biztosan hallotta mit mondtam.
- Angel, kislányom... te... - motyogta alig hallhatóan.
- Igen... terhes vagyok.
Már nem láttam a reakcióját, mivel Velnias hatalmas széllel magához ölelt. Én pedig ugyanolyan hévvel bújtam hozzá, mintha ő lenne az utolsó amit érezni szeretnék.
- Miért nem mondtad? - kérdezte halkan.
- Ne kérdezd...
Mikor ismét visszanéztem édesapámra még mindig csodálkozva meredt maga elé.
- Oké emberek, itt már nem lesz semmi. Húzzatok befelé és valaki főzzön kávét. Petterson, küld el a kutyáidat – kurjantott Brian gyakorlottan és odasétált hozzá.
- Mindenki az autókba. Elena néni haza viszed őket? - kérdezte Velnias választ sem várva.
Érdekes volt, hogy a vadászok ugyanolyan jól szót fogadtak Briannak, mint apámnak. Oszlani kezdett a tömeg, néhol felhangzott pár káromkodás, de nem volt különösebb gond. Elena készségesen, egyetlen intéssel elküldte az embereit. A parkolóban csak én, Velnias, apám és Brian maradt. Édesapám kezéből egy tompa koppanással kicsúszott a fegyver, amit a fogadott fia még félúton elkapott.
- Komolyan mondom nagyon jó az időzítésed, Angel. Várhattál volna kicsit, mielőtt közlöd: bekaptad Petterson legyét – mérgelődött morogva, miközben az egyik padhoz vezette a maffiavezért. - A tiéd a gyerek nem?
Velnias már indult is volna, de megfogtam a kezét.
- Igen... - motyogtam halkan.
Brian belenézett nevelő apja szemeibe és szinte hipnotikus hangon kezdte mormolni a varázsszavakat:
- Stefan... nyugi... figyelj, nézd a jó oldalát.
Apám megrázta a fejét és összevont szemöldökkel lesett fel ránk.
- A jó oldalát? Ennek nincs olyan oldala... - végül végigmérte Velnias a derekamon nyugtatott kezén. - Még szerencse, hogy szereted.