7. fejezet

Hogyha bárki elgépelést, helyesírási hibát, vagy egyebet talál ebben, vagy bármelyik fejezetben, azért bocsánatot kérek. Ide még a Merengős feltöltések előtt teszem fel, amint kész van és utána küldöm csak el a bétámnak, így ezek a "nyers" változatok.

A megértést előre is köszönöm.

Halk hortyogásra ébredtem. Kivételes módon semmim sem fájt és ez jó jelnek tűnt, hogy kinyissam a szememet is. Korom sötét volt a szobában, kellett pár perc, amíg eljutott a tudatomig, hogy hol is vagyok. Emlékeztem, hogy valahol mellettem kell lennie egy éjjeli lámpának, így találomra kinyújtottam a kezemet jobbra. Szép szóval élve: egy jó büdös szart sem találtam. Végül a bal oldalamon megtaláltam a lámpám és felkapcsoltam. A szoba olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Vörös és elegáns, ugyanakkor megnyugtató otthonosságot árasztott. Isteni illat terjengett minden felé, amikor teleszívtam a tüdőmet vele, úgy éreztem jobb helyen nem is lehetnék. Ám valami hiányzott... illetve valaki. Velnias akkor már sehol sem volt, a horkolás pedig az egyik széken alvó vadásztól jött. Az volt, aki mindig Velnias után mászkált és aki olyan ellenségesen nézett mindig rám. Akkor nem tudott ilyesmit csinálni, mivel a legszebb álmok birodalmában volt. Bunkó módon azt kívántam bárcsak olyan rém álma lenne, amiből hogyha felkel egész nap attól retteg, nehogy megtörténjen. Fekete nadrágot és inget viselt, azzal az idegesítő, fehér kabáttal. Haja kicsit kócos volt, de a hold fény tisztán megcsillantak a szálain. A szája félig nyitva volt, nyála kiserkent rajta és végigfojt az állán. Mondhatom: undorító látvány volt. Láttam a pisztolyát az övében és a kését zsebében, így úgy döntöttem, hogy inkább nem keltem fel.
Óvatosan kimásztam a súlyos takaró tömeg alól, miután eleget néztem a Velnias teste után maradt mélyedést. Emlékeztem még az álmomra és nem tudtam megtörtént-e, rossz érzésem volt tőle, de lassacskán be kellett látnom: lehet, hogy igaz valójában. Ezen gondolkozva settenkedtem ki a szobából, a szintén sötét folyosóra.
Esélyem sem lenne nála, csak egy menetre kellenék neki – gondoltam eltűnődve. - Csak egy mocskos Knoxnak tart, aki szerinte úgy ugrál, ahogyan ő fütyül. Akkor meg mire volt jó az előbbi?
Mivel fogalmam sem volt, hogy hány óra volt, úgy tűnt mintha az ájulásom csak pár órája lett volna. Viszont akkor még fent volt a nap, akkor pedig már csak a csillagok és a hold tündökölt az égen. Kicsit fázni kezdtem a vékony hálóingben, ami a szekrényemben lévő ruhákhoz képest szolidnak lehetett mondani. Velnias, vagy Bill biztosan nem onnan vette. Valamiért jól esett visszaemlékezni azokra az érintésekre, amikkel Velnias adományozott meg. Csókjai emlékébe még akkor is összeborzongtam.
Csak mentem, fogalmam sem volt merre, végül egy ismerős részre értem. Ám azt nem igazán tudtam mikor és hová mentem rajta. Elértem azt az ismert, fehérre mázolt ajtót. Ösztönösen emeltem a kezemet és kopogtam. Az a várva várt hang szólt ki, ami gyógyír volt minden bajomra:
- Szabad.
A térdem akaratlanul is megremegett, a gyomrom egyetlen, tömör gombóccá zsugorodott össze. Reszkető kézzel nyomtam le a kilincset. Odabent a szokásos fény fogadott, minden olyan volt, mint amikor legutóbb láttam, de a belépés érzése más volt. Nem undorral és félelemmel léptem az a küszöböt, hanem örömmel, izgalommal. A szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam Velnias gondterhelt alakját a hatalmas íróasztal mögött. Még akkor is olyan ellenállhatatlanul helyesnek és vonzónak láttam, mint még soha senkit az életemben. A lelkem szabályos bukfencet vetett, ahogyan felnézett rám és ajkára kiült az a jól ismert, lehengerlő mosoly. Úgy éreztem tökéletesen biztonságban vagyok innentől és ezt az illúziót egy atombombatámadás sem változtat hatja már meg. Ekkor akaratlanul is megszólalt a fejemben egy édes, angyali hang: szeretem.
Velnias -mint mindig- fehér inget viselt nyakkendővel, öltönye a kanapén hevert árván. Vonásaira boldogság ült ki, amikor felemelkedett, hogy szem ügyre vegyen. Tengerkék szemeiben az a türelmetlenül várt fény lobogott.
Velnias -mint mindig- fehér inget viselt nyakkendővel, öltönye a kanapén hevert árván. Vonásaira boldogság ült ki, amikor felemelkedett, hogy szem ügyre vegyen. Tengerkék szemeiben az a türelmetlenül várt fény lobogott.
- Angel... azt hittem nem fogod megtalálni a szobámat – mondta felém sétálva.
Léptei még mindig ruganyosak voltak, de volt bennük valami természetes fáradtság. Pontosan ismertem mint érezhet, agyilag és testileg is már a végenergiatartalékait élte fel. Hogyha egy nehezebb mozdulatot kellett volna tennie, biztosan összeesik.
- Csak mentem össze-vissza – motyogtam halkan.
- Akkor a legjobb helyre kerültél. Jobban érzed magad? Doki azt mondta, hogy a gyógyszerektől felléphet fáradékonyság, fejfájás meg valamilyen stressz... ami az agy rázkódás után van...
Közben odaért elém és magához ölelt, én meg ösztönösen úgy bújtam az erős karjaiba, mintha az lenne az egyetlen stabil pont a világon.
- Most már sokkal jobban vagyok – mondtam elmosolyodva, úgy igazából.
Kicsit csodálkozva nézett le rám, olyan volt mintha valami változást keresne, de nem találna.
- Gyönyörű vagy, amikor így mosolyogsz, sosem láttalak még így – vallotta be nagyot nyelve.
Erre még jobban vigyorognom kellett, annyira aranyos volt. Valamiért akkor tökéletesen biztos voltam, abban, hogy az helyes és az a legjobb nekem. Minden addigi fájdalmamat és szenvedésemet elfelejtettem, minden rosszat kitörölt és csak a jó, a szép maradt meg bennem.
Szája a következő pillanatban már az enyémen volt. Olyan tökéletes volt, mint amit a filmeken láttam és a könyvekben olvastam. Semmivel nem lehetett összehasonlítani. A világ már forgott velem,a mikor pár centire elhúzódott és homlokát hatalmas sóhaj közepette az enyémnek támasztotta. Felemeltem a kezemet és végigsimítottam a szemei alatti lila karikán, még az is tökéletes volt.
- Fáradt vagy – állapítottam meg hatalmas szakértelemmel.
Elmosolyodott az arcomat látva és puszit nyomott a számra.
- Te is, mégsem alszol, hanem éjnek idején a folyosókon bóklászol. Egy jó maffiózónak ilyennek kell lennie, mert azt mutatja, hogy sok a munkája és van miért aggódnia.
Lazán vállat vontam. Nem voltam álmos, csak az a megszokott, ólom szerű fáradság lengett körül. Viszont még ez is gyógyulni kezdett és egyre jobban idegesített a kötés a kezemen. Így csak az egyik kezemmel tudtam a hajába túrni.
Valószínűleg látta milyen kényelmet len a kötésem, mert az asztalon lévő ollóhoz nyúlt és pár gyakorlott mozdulattal levágta. Nem lehetett se szépnek, se gyógyuló félben lévőnek nevezni a sebemet. Mély volt és csúnya, ezen nem lehetett változtatni. Velnias valahonnan előhúzott pár gáz lapot és leragasztotta vele a kezemen éktelenkedő förtelmet.
Selymes és jóleső volt minden érintése.
- Min dolgozol? - kérdeztem az asztala felé néztem.
Egy levél volt a közepén, ismerősen hajtott, nehéz, elefánt csont színű papírra általam annyiszor látott kézírással azt a szöveget láttam, amit sosem akartam.
- Egy Meghívó... apámtól... - súgtam alig hallhatóan.
Erre olyan szorosan ölelt magához, hogy éreztem a szívverését és valószínűleg ő is az enyémet. Halkan, mégis kristály tisztán, búval teli hangon súgta a fülembe a szavakat:
- Két hét, Angel. Nem akarom megölni az apádat.
A könnyeim akaratlanul eredtek el és folytak végig az arcomon. Velnias gyors mozdulattal letörölte őket és tovább suttogott:
- Semmi baj nem lesz... két hét és visszatérsz a régi kerékvágásba. Te élni fogod a saját életedet, én pedig az enyémet.
Ez csak még jobban letargiába ejtett. Kétségbe esetten bújtam hozzá és meg sem próbáltam arra gondolni, hogy mi lesz ha letelik a két hét. Nem akartam semmit, csak azt, hogy velem legyen.
- Addig velem leszel legalább? - kérdeztem a szemeibe nézve.
Ajka egy kicsit felfelé görbült és válaszként megcsókolt.
- Ameddig csak akarod. De most már nyomás aludni... - mondta és felkapott.
Egy cseppet sem esett nehezére, hogy az én hatvan kilómat kellett cipelnie. Nem véletlenül edz olyan keményen minden reggel. Megállt egy ajtó előtt, ami ismerős volt. Pár másodperc gondolkozás után rájöttem, hogy ez az én szobám ajtaja.
- Itt volnánk, kisasszony – mondta és kinyitotta előttünk.
Bent letett az ágyon és leült mellém. Óvatosan betakargatott és várakozóan nézett rám, olyan hihetetlenül szexi volt azzal a féloldalas mosolyával, a kócos hajával és azzal, ahogyan az ing megfeszült a mellkasán. Kezeivel megtámaszkodott a fejem két oldalán és megcsókolt, annyi tűz és szenvedély volt benne, aminek még egy jéghegy sem tudott volna ellenállni.
A következő pillanatban már felettem volt és mohón lecsapott a nyakamra. Halk nyögéseket csalt ki belőlem, kezeim felfedező útra indult a mellkasán, a hátán és minden ruha által engedett területen. Mivel szerintem hihetetlenül idegesítő volt az az ing gyors mozdulatokkal meg is szabadítottam tőle. Közben a vállamat kezdte hol harapdálni, hol csókolgatni, ami olyan jól esett, mint még egyetlen érintés sem a világon. A vér vadul száguldott az ereimben, a szívem úgy vert, akár a kolibri szárnyai. Velnias szépen lassan lesimította a vállaimról a hálóing pántjait, minden mozdulatát csókok követték. Végül teljesen lekerült rólam az a kevéske textil is. Akármennyire is szeretném tagadni, gyakorlott mozdulattal nyúltam az övéhez, mire vadul megcsókolt és kezdetét vette életem legjobb éjszakára.
XXXXXXXXXXXXXX

Kicsit zúgó fejjel ébredtem arra, hogy a nap kíméletlenül süt a szemembe. Éreztem ahogyan kér erős fonódik a derekam köré, mennyei illat kerített hatalmába. A fejem Velnias mellkasán feküdt, akinek hallottam az aranyos szuszogását. Lassan nyitottam ki a szememet, mert bántotta a napfény. Már jócskán benne járhattunk a délelőttben, mivel fullasztó levegő árasztotta el a szobámat. Nem akartam felkelni, de éktelenül korogni kezdett a gyomrom és fájni a kezem. Sajgott és égett, de nem akartam megzavarni a pillanatot. Végül lélegzet visszafojtva kicsusszantam a takaró alól úgy, hogy Velnias ne ébredjen fel. Halkan elvánszorogtam a hálóingemig, ami a szoba túloldalán díszelgett -hogy miért azt senki ne kérdezze-. Végül meg kellet állapítanom, hogyha azt veszem fel, ugyanazt értem el, mintha meztelenül mászkálnék.
Kerestem egy szűk toppot és egy bugyit magamnak, majd a lehető legkisebb zajjal kislisszoltam a szobámból valami kajáért. Amikor becsuktam az ajtót, még láttam, ahogyan Velnias a másik oldalára fordul és alszik tovább. Megpróbáltam a legkevesebb feltűnés nélkül végigmenni a konyháig vezető úton, de abban az öltözékben ez nem igazán jöhetett össze. Mohó tekintetek ragadtak rám minden felé, néha még pár nagyon elmés megjegyzést is kaptam, viszont erőteljesebben akadályozni az utamat senki sem merte. Biztosan Velnias mondott rólam valamit nekik. A nappaliban azonban olyan látvány fogadott,a mire egyáltalán nem számítottam. A hatalmas kanapén csak Billt láttam, de ha jobban megnéztem láttam Esme vörös haj koronáját is, amint vadul csókolóztak. Egyből elfordultam és megköszörültem a torkomat. Persze, hogy a vadászok kiszorultak a folyosókra, gondolom megütötték volna a bokájukat, ha a vezér húgát kukkolják.
Bill és Esme? Ne már... Hiszen idősebb, mint a bátyja – gondoltam csodálkozva. Motoszkálás hallatszott, majd Bill rekedtes hangja:
- Angel... megfordulhatsz nyugodtan.
Lassan tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és feszengve nézet végig először a kigombolt ingű Billen, majd a kipirult arcú és zilált hajú Esmen. Zavarban voltam, biztosan nem az én szememnek szánták az előbbi jelenetet.
- Sajnálom, ha megzavartalak titeket... én csak a konyhába készültem... - hebegtem halkan.
Esme felállt és odasétált hozzám, szemei úgy csillogtak, mint a drágakövek. Száján egy kicsit félrekenődött a rúzs, amit gyorsan letörölt.
- Angel... megkérhetünk rá, hogy ne mond el ezt Velniasnak? - kérdezte őszintén.
Olyan szép volt, teljesen szürkének éreztem magam mellette. Még abban a zavart pillanatban is olyan volt, akár az angyalok.
- Nagyon kiakadna ránk és... Esme-re meg főleg... - tette hozzá a háttérből Bill.
- Per-sze... Akkor most elmehetek? - tudakoltam és már meg is tettem az első lépést a konyha ajtaja felé.
Amikor becsuktam magam után az ajtót hatalmasat sóhajtottam. Teljesen transzba ejtett az imént látott tény.
Persze megértettem Esme-t, Bill igazán helyes volt és kedves, de akkor sem kellene ezt csinálniuk Velnias háta mögött. Hihetetlenül ki lesz rájuk akadva. Amúgy is hangulat ember, hát még hogyha megtudja, hogy az egy szem húga az orvosával kavar – fűztem a gondolatokat, miközben összeszedtem a kajámat.
Chang nem volt a konyhában, így az -legnagyobb örömömre- teljesen üres volt. Gyorsan összedobtam két szendvicset és kielégítettem a gyomrom hangos korgással jelzett igényeit. A gondolataim akaratlanul is visszakalandoztak Velniashoz. Arra az imádni való mosolyra, arra a rabul ejtő számpárra és tulajdonosa édes szavaira, mindent feledtető érintéseire. Tíz centivel a föld felett lebegve kezdtem neki reggelit csinálni neki, hogy miért azt senki se kérdezze. Valamiért olyan voltam, mint egy szerelmes tini. Rántottát készítettem pirítóssal, ezt még én is megtudtam csinálni. Arcomról le sem lehetett volna vakarni a vigyort, ám a konyhába belépő személy tökéletesen megtette. A vadász lépett be, aki „őrzött” engem éjjel. Még mindig ugyanabban a ruhában volt, de arcára gúnyos, megvető mosoly ült ki.
- Most biztosan azt hiszed, hogy nyeregben vagy, igaz? Hát nem, csak egy ribanc vagy, akit megdöntött és néhány nap múlva a sarkon, vagy holtan fogod végezni. Jobban tennéd, ha nem reggelit, hanem koporsót készítenél – mondta és leült az egyik székre. Szemeit folyamatosan rajtam tartotta, láttam, ahogyan végigméri minden egyes porcikámat. Undorodni kezdtem tőle és felfordult a gyomrom.
- Áruld már el legalább, hogy ki a franc vagy? - kérdeztem bunkón.
- Sam Malay vagy, de neked csak Malay. Mond meg neki, hogy a Szállító két óra múlva és várja őt –  azzal otthagyott.
A távolba révedő szemekkel markoltam görcsösen a tálca szélét. Éles fájdalom hasított a szívembe, Malay szavai visszhangot vertek a fejemben. Nem akartam, de be kellett látnom: igaz volt és ezt nem tudtam tagadni.
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben benyitottam a szobámba. Velnias már nem aludt, az ablak mellett ült és üveges tekintettel nézett a tévére, amin valami főző műsor ment. Szakadt farmer és fehér ing volt rajta, amit fogalmam sem volt honnan szerzett az ÉN szobámban. Haja a szélrózsa minden ismert ágába állt, szemei ellenállhatatlanul megcsillantak, amikor rám nézett. Ajkaira mosoly ült ki, majd a kezemben lévő tálcára nézett, amin finomabbnál-finomabb ételek sorakoztak.
- Reggeli... imádlak – mondta miközben letettem a mellette lévő asztalra a kaját, hirtelen mozdulattal az ölébe rántott.
Ha akartam volna akkor sem tudtam volna szabadulni tőle. Bár ki akart volna az én helyzetemben akár hova is menni? Velnias végigsimított a combomon és megcsókolt. Minden végtagom zselévé olvadt tőle egy pillanat alatt. Viszont kicsi rándulást vetett az arcomra, amikor felcsendült a fülemben Malay kegyetlen szavai.
- Mi a baj? Min jár az a gyönyörű fejecskéd? - kérdezte kisimítva a szememből egy haj tincset, majd megcsókolta a fülem mögötti érzékeny területet.
 Megráztam a fejem, mire csodálkozva nézett rám. Kék szemei vallatóan megcsillantak,  tudtam, hogy nem hisz nekem.
- Angel, mond el. Tudom: furcsa, hogy ilyent kérek tőled, de bízz meg bennem egy kicsit – mondta könyörgő szemekkel.
Egyszerűen lehetetlen volt neki ellenállni. Velnias megnyugtatóan simogatni kezdte a hátamat, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Lent, a konyhában... Malay azt mondta, hogy... csak ugyanolyan kurva vagyok mint... akikkel... eddig voltál.
A mondat végére hangom észrevehetően elcsuklott, könnyeim kitüremkedtek a szempilláim alól. Gyorsan letöröltem őket és megpróbáltam erősnek tűnni, de nem igazán ment. Annyira elegem volt, hogy engem mindig csak kihasználtak, hogy minden pasi csak a maffiahercegnőt látta bennem. Sajnos szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy sajnos Velnias is csak ezt teszi.
Viszont ahelyett, hogy helyeselt volna, maga felé fordult és őszintén, selymes hangon kezdett hozzám beszélni:
- Figyelj, el kell mondanom neked valamit. Régen, évekkel ezelőtt... láttam egy lányt az egyik bárban. Szebb volt, mint amit bárki is el tud képzelni, valami égi csoda vette körül... és testőrök egész hada. Olyan volt, mint egy angyal... és egyszerűen... megbabonázott. Viszont kiderült, hogy az a lány, aki akkor a tizennyolcadik születésnapját ünnepelte, apám legnagyobb ellenségének a lánya. Valamiért még ez sem riasztott el, tudod? Kész lettem volna itt hagyni az egész életemet egy olyan lányért, akit még csak nem is ismertem. Apám Európába küldött, hogy tanuljak és felejtsek... ami... bejött. A szerelmes heteim emléke a homályba veszett, miközben végigbuliztam az összes európai országot. A nők szerettek... sőt, imádtak... valamiért mindig úgy tudtam alakítani a dolgokat, hogy nekem legyen jó. Viszont amikor anyám kérésére három év után hazajöttem, az a hír fogadott, hogy az angyal, akit annyira imádtam meghalt – keze egy kicsit megremegett az emléktől, de pár másodperc után folytatta. - Olyan volt, mintha elvesztettem volna egy részemet, ugyanakkor kételyeim voltak. Keresni kezdtelek... közben pedig... jöttek-mentek a lányok az életemben. Valami pokoli érzés hajtott, hogy megtaláljalak.
Furcsa volt tőle ilyet hallani, olyan gyengének tűnt és sebezhetőnek tűnt. Megdöbbentett az, hogy ő már évek óta ugyanazt érezte, mint amit én iránta, csak néhány napja. Velnias szaggatottan felsóhajtott és közelebb hajolt hozzám, lehelete édes szellőként simogatta az ajkaimat.
- Szeretlek Angel, mindennél jobban – súgta alig hallhatóan és megcsókolt.
Ez volt az a szó, amitől a szívem hevesebben vert, mint valaha. A torkom kiszáradt és mindent elsöprő vágyat éreztem. Elsőre elhittem, hogy szeret engem, mert... elhittem és kész. Olyan szenvedéllyel csókolt, hogy bármit elhittem volna neki abban a pillanatban, hogy fölém hajolt és végigdöntött a kanapén. Gyönyörű kék szemeiben isteni  fény csillogott, amiből kiolvastam: szeret és mindörökké szeretni fog.