Legnagyobb rémületemre azonban halk kopogtatás hallatszott az ajtótól, amitől egy diszkrét tíz centit ugrottam a plafon felé helyből. Gyorsan letöröltem a könnyeimet és igyekeztem eltüntetni pár perc gyengeségem nyomait – ez esetben pár vörös foltot az arcomról. Felálltam a szőnyegről és lehuppantam az egyik puha fotelba.
- Szabad – szóltam ki kicsit hangosabban, csodálkoztam, hogy hangom nem remegett.
Bill dugta be kócos fejét, majd becsusszant az ajtón. Arcán vidám mosoly ült.
- Szia, Angel. Örömmel látom, hogy élsz még – mondta nyugodtan és közelebb lépett.
Ő annyira más volt, mint ott bármelyik ember. Nem olyan elbűvölően kedves, mint Esme, vagy akkora tahó, mint Petterson. Meg volt a maga bája, amit értékelni kellett. Smaragd színű szemeiben hihetetlen erő és életösztön lobogott a megnyugvást idéző melegség mellett. Egyszerű fehér, ujjatlan felsőt és agyonkopott farmert viselt, mindezt még a szakadt tornacipője tetézte. Igazából , inkább nézett ki az utca emberének, mint egy tanult orvosnak. Ledobta kezéből az orvosi táskát és leült mellém.
- Mi a baj? - kérdezte selymes hangon, lassan a szemébe néztem, amiből egyből kitalálta. - Figyelj... Velnias kicsit … nem, nagyon kiszámíthatatlan. Ezzel nem lehet mást csinálni, csak megszokni. Szeszélyes, de ha azt csinálod, amit kér semmi baj nem lesz vele. Természetes, hogy utál egy kicsit. Hiszen a családjaitok már régóta szemben állnak egymással. Az apád kiirtotta a családját, csak Esme maradt neki és a bosszú. Nem tudja per pillanat máson kiélni, csak az egyetlen Knoxon aki itt van, rajtad. Próbálj egy kissé ... hogy is mondjam … emberien viselkedni vele.
Nem igazán tudtam hihetek- e neki. Olyan meggyőzőnek tűnt, de abban a helyzetben nem igazán lehetett adni egy olyan embernek a szavára, akit csak pár órája ismersz. Az én életem nem úgy működött, hogy bárkiben megbízzak. Egyszerűen képtelenség volt, bárkit kitüntetni a bizalmammal és nem azért, mert nagyképű voltam, hanem mert veszélyes volt. Viszont Billben valamiért első pillanattól kezdve megbíztam.
- Gondolkozz el ezen kicsit. Megnézhetem a varrataidat?
Mintha lett volna más választásom is. Óvatosan szemügyre vette a fejemet, majd a számon is végig simított párszor. Ujjai tökéletesen simák, puhák és kicsit hidegek voltak. Nem akartam szóvá tenni, mivel ismertem más ilyen embereket is, akiknek állandóan hideg volt a kezük. Az én érintésem ezzel ellentétben mindig forró volt, szinte égette mások bőrét, pedig ritkán voltam lázas.
Valamivel nyugodtabb és könnyebb mozdulattal kibújtam a pólómból is, hogy megnézhesse az oldalamat is. Bill úgy mért alig észrevehetően végig, mintha csak azt ellenőrizné, minden úgy maradt-e, ahogyan tegnap hagyta. Minden bizonnyal rendben talált, mivel aprót bólintott és szemügyre vette az utolsó varrást is, majd bekente valami káposzta szagú, zöld és nagyon csípős krémmel. A hirtelen ért kellemetlenségtől felszisszentem, mire bocsánatkérően lesett le rám.
- Tudom … csíp, ég – motyogta megnyugtatóan. - El sem hinnéd milyen nyafkák tudnak lenni a vadászok, ha megsérülnek. Valamelyik kifejezetten idegesítő és kibírhatatlan.
Összevontam a szemöldökömet. Sosem törődtem a vadászokkal, persze, ha kellett valami azt ők oldották meg, de számomra csak eszközök voltak. Nem is gondoltam még bele: mennyire fájhatnak az ő sérüléseik is.
- Nem igazán tudom elképzelni.
Bill még egyszer egy kedves mosolyt eresztett meg, majd felállt és eltette a tubust.
- Velnias mondta, hogy látogasd meg nyolckor az irodájában. Légy vele kicsit kedves, gondolom valami munkát szeretne neked adni. Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi butaságot, Angel – kérte halkan és olyan szemeket meresztette rám, amitől valószínűleg a legtöbb nőnemű lény térdei zselévé változtak volna.
Csak bólintani tudtam egyet, mert rám is hatással volt.
Mégis mit vár tőlem? Hogy kedveskedjek Pettersonnak? - gondoltam sértetten, amikor Bill becsukta az ajtót maga mögött.
Óvatosan az órára pillantottam, ami a televízió felett volt. Fél hét... csodás. Valamiért nagyon eluntam magam. A doktor rózsás kedve rám is átragadt, így már nem kötöttek le a lassan hulló angyalkönnyek. Bekapcsoltam a Tv-t és kíváncsian váltogattam a műsorok közt, végül a kedvenc történelmi csatornámon maradtam. Majdnem elaludtam a rómaiakról szóló dokumentumfilmen, pedig máskor egyáltalán nem találtam unalmasnak ezeket. Elfintorodva léptem a könyvespolchoz, amin vastag könyvek sorakoztak. Igazából alig találtam olyat, amit még nem olvastam otthon, vagy a könyvtárból. „Híres német bűnperek”... szimpatikusnak tűnt. Már majdnem a végére értem, amikor újra kopogtattak. Választ sem várva berontott rajta egy vállig érő, fekete hajú hapsi. Ellenségesen végigmért fekete szemeivel, én pedig megcsodálhattam kicsike bajuszát is. Zöld inget viselt, fekete farmerral és fehér kabáttal, amit nem értek minek kellett kora nyáron. Nem volt az én esetem, de majdnem helyesnek volt mondható. Viszont az egész összképet elrontotta az a harag, az az ellenszenv amivel a szemem közé nézett.
- Velnias úr hív téged, Knox – morogta reszelős hangján.
Igazából nem is vártam kedvesebb megszólítást. Reménykednem sem szabadott olyan barátságos viszonyulásban, mint amit Esme, vagy Bill mutatott. Pontosan tudtam hogyan bánnak az ellenséges család vadászaival, vagy az elfogott bérgyilkosokkal. Valójában örülhettem még, hogy megúsztam addig pár karcolással. Mindemellett meg akartam védeni az önbecsülésemet, a becsületemet, de nem lett volna valami okos döntés egy pisztolyos férfinak beszólni, pláne hogyha annyira utál első perctől kezdve.
Lassan letettem a könyvet és felállva elé léptem. A hapsi csak egy erős mozdulattal nyomatékot adva kitessékelt a folyosóra. A vastag, kék szőnyeg elnyelte a lépteink zaját, bár anélkül is biztos voltam benne, hogy követ engem. Valamiért akaratlanul is a halálra ítélt rabok jutottak eszembe a temérdek filmből, akiket a kivégzésre visznek. Agyamban ezer és ezer különböző mód ötlött fel, hogy miként utasítsam el Petterson „munka ajánlatát”, de egyik sem tűnt működőképesnek. Nem akartam meghalni, sem pedig neki dolgozni. A kettő közül pedig választani kellett. Végül arra jutottam, hogy jobb egy élő vadász - féle, mint egy becsületes, de annál halottabb emberke.
Elértünk egy díszes, fehér ajtót, amin a pasi nemes egyszerűséggel kopogott, majd belökött. Odabenn nagyon világos volt, de ezt ellensúlyozták a sötét színek. A falakat vastag selyemtapéta fedte, a mennyezeten pedig kézzel feltett freskók voltak. Amennyire láttam kicsiny angyalkákat és halandókat ábrázoltak. A bútorok ősréginek, de jól karban tartottnak tűntek, minden az 1800-as évekből való volt. Egy hatalmas íróasztal foglalt helyet az ajtóval szemben, mögötte egész falat beterítő ablakon szűrődtek be a lemenő nap utolsó, bágyadt sugarai. Az asztal mögött Petterson ült, ezúttal már nem volt rajta öltöny és a nyakkendője kötetlenül lógott a nyakában. Arca megkeményedett az érkezésemre - igazából kecsesen majdnem behasaltam a perzsa szőnyegre -. Mellette egy harminc éves körüli férfi állt, neki barátságos mosolya kicsit lelohadt, de nem tűnt el teljesen. Fiatalos vonásai ismerősnek tűntek. Félhosszú haját jólfésülten hordta, fekete szemei csillogtak vagy a vidámságtól, vagy a kezében lévő pohár szeszes tartalmától. Az idegen összevonta a szemöldökét és az íróasztal elé lépett, hogy szemügyre vegyen. Tetőtől talpig végignézett rajtam, minden egyes porcikámat megszemlélve, aztán lebiggyesztett ajkakkal félredöntötte a fejét és úgy is megnézett. Ekkor Petterson kuncogó hangot hallatott és letette maga elé az üres poharát és várakozóan lesett – láthatóan- a barátjára.
- Nos, Acela ... ki ő? - kérdezte szemtelen mosollyal.
Acela? Ez komoly? - gondoltam.
Acela Torres a spanyol maffia legnagyobb feje. Kegyetlen és számomra cseppet sem szimpatikus alak. Apám még amikor kis lány voltam - és Acela került az édesapja helyére – tárgyalt egyszer személyesen vele, ahová magával vitt, mert imádtam a spanyol tengerpartot.
Akkor viszont Acela egészen közel jött hozzám és az arcomat vizsgálgatta. Keze megremegett és újra visszatért arcára az a csintalan vigyor. Végül Petterson felé fordult és széttárta a karjait.
-Te nem vagy normális Velnias. Knox lánya? Mi a francot... - a mondatot azonban nem fejezte be, mert hirtelen ismét végigmért. - Jó napot … izé .. Angel, igaz? Valószínűleg nem emlékszel rám, én Acela Torres vagyok.
Felém nyújtotta vaskos jobbját, amit az arcán elterülő szívdöglesztő mosoly miatt ösztönösen elfogadtam.
- Öhm … emlékszem magára. Angel Knox – fura volt a régi nevemet használni, de akaratlanul is kihúztam magam.
- Nagyon örülök, még kicsi lány voltál, amikor utoljára láttalak – újra Pettersonra nézett , tekintetében kérdések százait véltem fényleni.
Az ifjú maffiavezér azonban csak ez eddig nem látott mosollyal nézett farkasszemet barátjával. Már megtapasztaltam hogyha valakik nagyon rág óta ismerik egymást olyanná válnak, mintha tudnának szavak nélkül, puszta gondolatokkal kommunikálni. Pontosan tudtam, hogy akkor is ez történt. Úgy fúródott a kék szempár a feketébe, mintha értenék a másik minden, más által érthetetlen dolgait.
- Te mázlista kiskölyök. Bezzeg ha az én szomszédomban lakna egy ilyen szépség... - motyogta és közbe újra töltötte poharát a nem messze álló bárszekrényből.
Petterson erre felnevetett. Hogyha bárki látott már igazán helyes pasit nevetni, akkor azt még szorozza meg kettővel és megkaphatja abban a pillanatban Velnias Pettersont. Valami minden bizonnyal valami eszébe juthatott, mert felpattant és Acelához lépve egy másik poharat nyújtott felém.
- Egy italt Kno … Angel? - kérdezte halkan.
Ez meg mi volt? Miért nem hív Knoxnak? Bill vele is beszélt? - gondoltam elsőre, miközben próbáltam egy erőltetett mosoly közepette bólintani.
- Igen … - akkor én is a keresztnevén szólítsam? - … Velnias.
Nagyon furcsa volt kiejteni a nevét, valószínűleg neki is feltűnt pillanatnyi zavarom, mivel kicsit öntelten elmosolyodott. Valamivel kedvesebben mért nézett rám, miközben nekem is töltött a halványbarna italból. Arca kissé elnyúzottnak és fáradtnak tűnt, de úgy véltem már megszokta. Ismertem azt az érzést, amikor már a hátad közepére sem kívánod az egész nyomorult világot, de ugyanúgy el kell menni ide meg oda és ugyanúgy meg kell csinálnod, amit várnak tőled. Be kell vallani: kicsit sajnáltam Pettersont, de ezt gyorsan eltudtam nyomni magamban. Az erős ital végigperzselte a torkomat, összehúztam az orromat. Erre Acela és Pet … Velnias felnevetett. Hogyha ő is Angelnek hív, akkor miért ne szólítanám a keresztnevén?
Mégis mit nevetnek rajtam?
Az önbizalmam legnagyobb mértékű megőrzésével lehúztam egyben a maradékot. Majdnem egy kortyot nem ittam akkor már egy éve, így kicsit melegem lett az erős szesztől, de nem hiába vagyok Knox. A családunk sok ismertető jegyében benne van az is, hogy kivételesen sokat tudunk inni, persze volt aki antialkoholista volt, mint apám. Nekem viszont nem jött össze. Volt ugyan, hogy kisebb – nagyobb ideig nem ittam, de aztán ismét. Persze csak mértékkel, az asztal alá sosem ittam magam, csak addig ameddig fesztelen nem lettem. Sokkal könnyebb volt így elviselni a nyomást és az állandó aggodalmat is.
- Igazi Knox. - állapította meg Acela és elővett egy doboz cigarettát.
Egyszerű mozdulattal a fiatal maffiavezér felé nyújtotta, mire az legyintve egyet elutasította. A férfi ekkor rágyújtott, majd halványszürke csíkban fújta ki a füstöt.
Elegem lett a semmittevésből, így kérdőn néztem Velniasra, aki lassan visszasétált az asztala mögé és helyet foglalt. Valamiért apám jutott eszembe, ugyanígy szokott ő is viselkedni, hogyha valami fontosról van szó.
- Nos Angel, mivel természetesen nem fogsz munka nélkül maradni. Kár lenne érted, valljuk be. Persze megértem, hogy nem akarsz apuci ellen dolgozni, így más feladatot kapsz – kihúzta az asztala egyik fiókját és kotorni kezdett benne, majd egy dossziét dobott elém. - Őt fogod likvidálni. Egy vezér egy szem gyermeke, igazából egy hülye idióta akinek hatalmat adtak a kezébe. Két állam az apjáé, ami nekem kell. Mivel a drága David művész lélek sokat jár kiállításokra, mint te. Akár csak minden alkalmazottam, te is megkapsz mindent amit kell. Autó, pénz és egyebek, a belvárosban lesz … pontosan huszonnégy óra múlva.
Összevont szemöldökkel és némiképp remegő kézzel nyitottam ki. Az első oldalról egy sovány, pattanásos arc nézett vissza rám. Az első szó ami eszembe jutott róla az a nyomi volt. Vastag keretes szemüvege mögül kicsi, barna szem lesett rám. A kép alatt pontos személyleírást és érdeklődési kört tartalmazó szöveg foglalt helyet. Gyorsan végigfutottam és elfintorodva néztem fel Velniasra.
- Most szívatsz? Tényleg ilyen amatőrnek nézel? - bukott ki enyhe sértettséggel belőlem. - Ne válaszolj.
Petterson változatlan mosollyal húzott elő egy pisztolyt a fiókból, amit elsőre felismertem. Az én már- már imádott fegyveremet tartotta a kezében, amit akkor hagytam el mikor elfogtak. Az elegáns, régi, ám jól karban tartott, elefántcsont markolatú pisztolyomat, még a tizenhetedik születésnapomra kaptam apámtól.
- Hogyha olyanra használod, amire nem szabadna meghalsz. Érthető voltam?
Akaratlanul nyúltam a tulajdonom felé, ám Velnias gyorsabb volt és elrántotta. Annyira gyűlöltem abban a pillanatban, mert ilyen helyzetbe kényszerített és mert első sorban mert nála volt a pisztolyom. Valamiért szerettem azt a tárgyat, sokat jelentett, mintha lelke lenne, ami vonzott engem. Megbabonázva lestem a fegyveremre, mire Acela elnevette magát mellettem. Megőrizve a méltóságom utolsó morzsáit pimaszul Petterson pofájába villantottam az egyik megnyerő mosolyomat.
- Hát persze, hogy érthető.
Velnias egy cseppet sem jött zavarba, sőt éppen ellenkezőleg. Kissé gonosz vigyorral odanyújtotta felém a pisztolyomat. Hatalmasat dobbant a szívem, de semmit nem mutattam ki belőle, mivel tudtam: sosem szabad ezt tennem. Valamiért újra felvettem azt a póker pofát, amelyet minden átkozott alkalommal hordanom kellet, ahányszor apám tárgyalt valakivel, vagy mikor engem küldött maga helyett. Gyűlöltem azt, hogy nem mutathattam ki az érzéseimet, és azt, hogy lassan kiölik belőlem a lelket és nem marad más csak a bosszú és a fájdalom, melyet bárkin – akár egy idegen is- de ki akarok élni.
- Azt hittem lesz valami ellenvetésed, vagy kikötésed – mondta halkan, de még mindig magabiztosan Velnias.
Lazán vállat vontam és figyeltem a következményeket. Arra vártam, hogy egy kicsit dühös legyen, vagy legalább egy kevés morcosságot mutasson a reakcióm miatt.
- Csak egy ruhát kérek, egy autót és egy olyan sofőrt, aki élve kihoz onnan.
Petterson büszkén mosolygott rám, majd Acelára, aki elismerően bólintott felé. Kezdett akkor már idegesíteni ez az örökös néma- beszélgetés.
- Most pedig mehetsz aludni Angel. Hacsak nincs kedved meginni velünk néhány pohárkát – ajánlotta a fiatalabbik maffiavezér.
Ez megint nagyképű vigyort csalt a képemre. Felvettem a dossziét és szinte suttogva ejtettem ki a szavakat, amitől helytelen becsléseim szerint kiborító szavakat:
- Majd ha befagy a pokol és te ott maradsz, Velnias. Jó éjszakát és örülök, hogy megismerhettem Acela.
Azzal kecses léptekkel otthagytam őket. Be kell vallanom: hízott a májam jócskán a hirtelen jött önbizalomtól.
Igazából még meg is lepődtem azon, hogy nem is tévedtem el a szobámba menet és kicsit jobban éreztem magam azon az estén. Fülig ért a szám, de kicsit aggódtam is amiért ki kellett nyírnom egy ismeretlen embert. Viszont tudtam, hogyha egy vezér fia, akkor nagyon sok rosszat tett a világ ellen, tehát megérdemli, hogy valaki végre az ördög karjaiba taszítsa.
Gyorsan elmentem zuhanyozni, majd lefeküdtem és egy kicsit nyugodtabban, új reményekkel telve szenderültem álomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése