9. fejezet

 És indulhat a találgatás, hogy mi lesz a következő lépés: Még én sem tudom, tehát jöhetnek az ötletek is.  A kritikákat hatalmas örömmel veszem.

- Szerinted vannak angyalok? - kérdezi Brian a csillagos eget nézve.

A hangja még nem olyan reszelős, nem olyan fenyegető. Inkább a férfi és a kisgyermeké között van. Érdes kezei az enyémhez érnek, majd a mélység felé nyúlnak, ami alattunk van. Olyan fiatal még, nem izmos és nem is hazug. Egyik lábát felrakja a fa törzsére és körülnéz a vak éjszakában. A birtokon semmi sem mozdul, csak a csillagok és a Hold világít. Minden annyira nyugodt és békés, mintha nem is a legnagyobb veszély közepén lennénk.

Kislányos arcomra mosoly húzódik a kérdés hallatán. Majd elkomorodok és becsukom a szemeimet.

- Hogyha vannak is, nem itt. Itt csak gonoszság és kegyetlenség van – mondom megvetően.

Hangom elcsuklott, fogaimat összeszorítottam.
- Ne mondj ilyet, hogyha nem lenne ez az egész, nem lenne semmink. Nem is ismernénk egymást.
Mindig ezt mondja, pedig nem igaz. Néha eljátszok a gondolattal, hogy rendes apám van, normális iskolába járok és vannak barátaim. Aztán, mintha csak a legszebb álmomból ébrednék: vissza ránt a kegyetlen valóság és a felismerések rengetege. Gyűlölöm magam, utálok mindent, csak Briant nem... őt szeretem. Ő mindig megvigasztal és jó hozzám. Nem olyan, mint apám, vagy a vadászok, ők csak mondják, hogy jót akarnak, de hidegen hagyja őket mit akarok. Mindig oda és akkor kell mennem, amikor mások akarják, csak éjjel lehetek önmagam. Akkor viszont senki sem lát, csak Brian. Ő viszont mindig védi a maffiát, mert őt megmentette. Persze megértem és elfogadom, hogy tiszteli az apámat, de nem kellene neki dolgoznia. Mindketten gyilkosok vagyunk, pedig egyikünk sem különb, csak jelentéktelen, bizonytalan gyerekek vagyunk. Még csak tizenhat éve élünk az Istenért is! Más ilyenkor még bűntelen és ártatlan.
- Nem kellene Neki dolgoznod... gonosszá tesz téged is... Nem akarom, hogy olyan legyél – súgom bele az éjszakába, tudom, hogy az én szavaimat mindig meghallja.

Érezem, ahogyan megmozdul, felül és engem is felhúz a fekvő helyzetemből. Gyengéden magához ölel, minden hátsó szándék nélkül. Hallom, ahogyan hatalmasat sóhajt, majd a nyakamra fújja a forró levegőt. Tudom, hogy szomorú ő is, mint én.

- Ígérem... ígérem neked itt és most, hogy bennem mindig marad annyi emberség, hogy téged megvédjelek. Mindentől és mindenkitől. Érted Angel? Sosem leszek olyan kegyetlen, mint Ő... soha – mondja rekedten.
Megérzem a vállamon élete talán első és utolsó könnycseppjét. Sosem sír, még a legnagyobb fájdalomban sem. Én sem sírok, de olykor kín minden pillantás, minden szó és érintés. Lassan felnézek rá látom azokat a szeretett, meleg, barna szemeket könnyben úszni. Végül gyorsan kiseperi a nedvességet és egy bátorító mosolyt küld felém. Olyannak látom, mint az angyalt, aki vigyáz rám és életet visz az én elsorvadt napjaimba.
- Css... semmi baj... sajnálom, hogy ezt mondtam.
Adok egy puszit az arcára. Komolyan azt kívánom: már csak ne ejtettem volna ki azokat az átkozott szavakat. Sajnálom, hogy megbántottam azt akit szeretek, mint testvéremet. Égő fájdalom hasít a lelkembe, mert megríkattam őt. Szorosan hozzá bújok és a vállába temetem az arcom.
- Nem haragszom, hiszen egy olyan angyalra, mint te nem lehet – mondja és hallom, hogy már mosolyog.
Annyira szeretem, ha ilyen, mindig megtud mosolyogtatni. Ez valami varázslatos tulajdonsága, amit annyira szeretek benne.
- Ez meghalt, eskü. Nem mozdult – rángatott ki az édes álmomból Jeremy hangja.
- És az mindegy, hogy mindkettő lélegzik, igaz? - mondta egy ugyanolyan szólam. - Idióta vagy és betörő.
Két tompa ütés és egy fájdalmas szisszenés követte ezen szavakat.
- Nyitva volt az ajtó és már három napja eltűntek.
Lassan kinyitottam a szememet és ismételten az az átkozott nap vakított el. Velnias mordult egyet mellettem és még szorosabban húzott magához. Valami földöntúli boldogság kerített hatalmába, annyira jól éreztem magamat. A szívemet bűntudat öntötte azonban el, amikor eszembe jutott az álmom. Szegény Bri...
- Végre Csipkerózsika – szólt John mosolyogva.
Az ágy előtt álltak és mindkettőnek fülig ért a szája. Ujjatlan pólót és farmer viseltek, amiben meg kell vallani: átkozott szexin festettek. Persze Velnias nyomába sem érhettek, de ami igaz az igaz marad. Szegény szerelmem, ahogyan megmozdultam azonnal felkelt és álmos fejjel lesett rám. Végigsimított az oldalamon, majd a combomon a takaró alatt. Száműzött minden mást a fejemből és csak az a bizserget, mennyei érzés maradt a nyomában. Végül a fiúkra nézett, felült és beletúrt hollófekete hajába. Annyira aranyos volt és helyes.
- Be volt zárva az a rohadt ajtó – motyogta félálomban.
Jeremy még szélesebben vigyorgott és előhúzott a zsebéből egy hajtűt. Hogy én mennyire utáltam abban a pillanatban, hogy ilyen leleményesek voltak. Persze a betörés náluk alap munka volt, ezt én is tudtam, de utáltam bevallani saját magamnak.
- Te betörtél ide? - kérdeztem összevont szemöldökkel és ülő helyzetbe tornáztam magam álmosan.
Igazából az utóbbi hét, nyolc nap eseményei összemosódtak. A szerelmes andalgások a parkban, a kedves szavak és a vérlázítóan vad éjszakák. Nem volt már kétség afelől, hogy szeretem Velniast.
Nagyon csúnyám néztem az ikrekre, mire mindkettőjüknek hihetetlenül érdekessé vált a cipőjük orra. Komolyan mondom: olyanok voltak, mint két bűnbánó kisfiú. Nem véletlenül ismertem őket olyan jól.
Hirtelen egy halk, tompa puffanás hallatszott az erkély felől. Egy fekete alak suhant el az üveg előtt, mire a fiúk már ott is voltak. Két golyó csapódott be mellettük a falba, leverve a vakolatot. Egy menyei hang áradt be az ablakon:
- Ugye nem akartok lelőni, drágák?
A tulajdonosa pedig egy negyvenes évei közepén járó nő volt. Egyetlen kecses mozdulattal beugrott a nyitott ablakon, mert az ajtó zárva volt. Olyan könnyedséggel mozgott, mintha csak már ezredszer járt volna ott. Egyszerűen csodálatos volt, ahogyan mozgott, irigylésre méltó. Megállt a szőnyegen és körbenézett. Bő farmernadrágot és olyan fehér pólót viselt, amibe kétszer belefért.
- Elena néni... - bökte ki halkan Velnias mellettem és kipattant az ágyból.
Egy szem álmosság sem maradt benne, villámgyorsan magához szorította a nőt. Aki felnevetve puszit nyomott az arcára. Valamiért furcsa, családiasnak tűnt az a jelenet, annyi szeretet volt benne, amennyit még sosem láttam. Az a sebhelyes arc kivirult és azok a fekete szemek élettel teltek meg.
- Jó újra látni, még mindig a belépők mestere vagy – mondta a szerelmem és intett az ikreknek, hogy távozzanak. - Kérlek titeket... - tette hozzá, mivel a fiúk csak nem akartak kimenni.
Végül becsukódott utánuk az ajtó. Elena rám nézett és elmélyülten kezdte tanulmányozni minden kicsi vonásomat. Vesébe látó szemeiben pont olyan tűz égett, mint Velniaséban és Esme-ében. Ajkait egy kicsit kicsücsörítette, majd egy gyors kézmozdulattal fejbe vágta a mellette álló maffiavezért. Olyan hangon dörrent fel, hogy összerezzentem.
- Te normális vagy? Egy Knox-lány? Teljesen megőrültél? Apád forog a sírjában! - ordította el magát.
Szegény maffiózó megpróbált minél messzebb menni a -mint kiderült- nénikéjétől.
- Mégis hogyan merted? Ezer jobb nőt találhattál volna, szégyent hozol a családodra?-replikázott tovább, kezdtem komolyan félni tőle.
- Elena néni... hallgass meg, kérlek. Én... szeretem Angelt és ne a családjáról ítéld meg. Egyetlen olyan dolgot sem tettem, amivel szégyent hoztam volna a fejedre, vagy apáéra! - vágott vissza Velnias mérgesen.
Felemelte az egyik kezét és a nő szemébe nézett. Az össze izma egyszerre feszült meg, mint a vadászó oroszlánnak. „Elena néni” összevonta a szemöldökét, majd rám nézett ismét. Akaratlanul is elpirultam a pillantására, annyira hasonlított Velniasra....
- És te? - kérdezte ellenségesen.
Kihúztam a hátamat, nevetségesen nézhettem ki. Kócos hajjal, álmos tekintettel, hálóingben. Ez azonban nem változtatott azon az igyekezeten, amivel halkan, de magabiztosan mondtam ki, amit legbelül éreztem:
- Szeretem az unokaöccsét és ezért akár megvethet is, de nem változtat semmin.
Annyira gyűlöltem már azt, hogy hogyha jól mennek a dolgok, akkor mindig jön valaki, vagy valami ami tönkreteszi a szerelmetes boldogságomat. Komolyan nem akartam mást, csak őt és lassan már ez sem ment. Elegem volt abból az egész nyamvadt világból, ami állandóan ellenem dolgozott. Nagyon nehéz széllel szemben menni, ez nem is vitás.
Elena arca megenyhült, majd bólintott. Furcsa hangulatváltozáson ment keresztül, először sértődött lett, aztán boldognak látszott. Én pedig csodálkozva kezdtem számolgatni hány kereke is hiányzik, abból a bizonyos négyből. Odaugrott hozzám és leülve mellém magához ölelt. Ki sem néztem volna belőle, hogy olyan ereje van, mint egy díjbirkózónak. Éreztem, ahogyan az össze csigolyám kiroppan. Az agykerekeim lázasan dolgoztak valami információ után a nővel kapcsolatban.
Hogyha Velnias nénikéje, akkor valószínűleg maffiában dolgozik ő is... nincs is női vezér – gondoltam a reggeli agykapacitásom egészét felélve.
Elena... Elena... Ele... nor.
- Elenor... maga Elenor, igaz? - kérdeztem bizonytalanul.
Még a huszonegyedik században is keringenek bizonyos mesék, még a maffiában is. Keringenek pletykák egy bizonyos nőről, akit csak nagyon ritkán látnak emberek, mégis uralja egész Kanadát. Állítólag keményebb és kegyetlenebb, mint bárki ebben a szakmában. Hatalma vetekszik minden férfiéval. Persze mindig voltak és lesznek olyanok, akik kétségbe vonták egyáltalán Elenor létezését, ami érthető volt tekintve, hogy nagyon ritkán mutatkozott, aki pedig Meghívót kapott tőle, azt sosem látták többé. Furcsa és rejtélyes módon minden ilyen kételkedős ember előbb-utóbb eltűnt. Speciel apám is mindig azzal példálózott, hogy tanulja és talán egyszer olyan lehetek, mint Elenor. Pedig nekem eszem ágában sem volt olyanná válni, int egy erőszakos, kegyetlen nő.
Elena elmosolyodott, a sebhelye kicsit megrándult és elismerő bólintással lesett Velniasra. Szegényem leült az ágy végébe és kissé behúzott nyakkal várta nénikéje újabb kitörését.
- Milyen kis okos – motyogta Elena.
Velnias megkönnyebbülve sóhajtott egyet és a fejét ingatta.
- Igen, az – egy pillanatig némán nézett Elenára, majd rám villantotta azt az imádott félmosolyát. - Egyébként eltaláltad... Elmegyek fürödni, beszélgessetek csak.
Várakozóan kinyújtotta a nő felé a kezét, mire az csak pislogott, majd hatalmas sóhajjal a maffiózó kezébe helyezte a pisztolyát. Velnias ez után még mindig nem nyugodott.
- A másikat is... - mondta nénikéje lábára mutatva.
Elena ismét fújva egyet kiszedte a másik fegyverét a cipője szárából és azt is átadta.
- Elena néni...
- Oké – öltött nyelvet a nő és előhalászta a zsebéből a kését.
El sem tudtam képzelni honnan fog még előhúzni halálos fenyegetést számomra. Ezek szerint ő is olyan óvatos volt, mint az unokaöccse. Fancsali képpel lesett rám, aztán, miközben Velnias elment a fürdőbe a fegyvereivel együtt. Elena felállt és elsétált a CD lejátszóig. Betett egy rock számot és töltött magának egy italt. Tőlem meg se kérdezte, hogy kérek-e, bár mit várjak? Tudtam, hogy senki sem fog tárt karokkal fogadni, de azért nem kellene levegőnek nézni. Mivel ami a szívemen, az a számon is, kicsit felháborodottan néztem a maffia koronázatlan királynőjére és a tisztelet szemernyi szikrája nélkül kérdeztem:
- Mi baja velem?
Elena összevonta a szemöldökét és kortyolt egyet. Léptei halkak és ruganyosak voltak, mint a suhanó madár szárnycsapásai. Odajött hozzám és leült kicsit messzebb tőlem, mint az előbb.
- Tudod én Velnias édesapjának a nővére vagyok... kb. egy idős vagyok a te apáddal. Találkoztam vele... elbűvölő, sármos, vicces és céltudatos ember volt, akkor még. Csak pár hétig tartott, de azt hiszem, az volt életem legszebb időszaka. Aztán találkozott édesanyáddal és már esély sem volt az újra kezdésre. Csak akkor gondoltam bele: mekkora szégyent és fájdalmat okoztam azzal a kis kalandommal a családomnak. Furcsa, hogy akkor boldog voltam, pedig nem volt helyes és célra vezető. Utána Kanadába mentem és megalapítottam álnéven a saját szervezetemet – mondta halkan a múltba merülve.
Átéreztem amit ő, hálás voltam neki, hogy úgy megnyílt előttem. Ő és apa? Ahogyan jobban megnéztem Elenát, nem volt csúnya. Igazából szépnek lehetett mondani azt az éktelen sebhelyet az arcán.
- Túlságosan is tudom mire gondol. Hogyha nem veszi sértésnek, megkérdezném: hogyan jutott el idáig és... miért hagyja, hogy az emberek azt higgyék magáról, amit?
Fogalmam sincs miért kérdeztem ezt, nem is érdekelt. Elena felkapta a fejét a kérdésemre.
- Nekem sosem volt olyan tehetségem, mint az öcsémnek. Ő jó volt, hibátlan és igazán szerettem. Elválaszthatatlanok voltunk, míg az apám a pofámba nem vágta, hogy sosem leszek olyan, mint Robert. Persze ez tény volt, de nem akartam elfogadni, makacs voltam és fiatal. Elszöktem messzire és kavarni kezdte, öt év múlva pedig kinyírtam azt a mocskot. Mármint az apámat, a öcsémet sosem tudtam volna bántani. Velnias pont olyan, mint ő. Külsőre és belsőre is, mintha csak őt látnám... - mondta és újabbat kortyolt.
Enyhén megkövülten ültem ott mozdulatlanul és emésztettem egy kicsit, már csak arra lettem figyelmes, hogy Elena feláll és egy „még látjuk egymást” mondattal magamra hagy. A gyomrom hatalmas golyóvá tömörült, fájni kezdett a szívem. Megláttam magamat a szavai mögött és fáj, az egész. Féltem, hogy én is meg fogok keseredni, mint ő . A határidő, mint az éhes tigris tátotta felém hatalmas száját és én rettegtem tőle. Nem csak féltem, a szó szoros értelmében rettegtem. Még sosem éreztem ilyesmit, de nem is akartam.
Nem... soha nem fogok eljutni idáig... majd csak lesz valahogyan – gondoltam felállva.
Tekintetem akaratlanul is az órára téved, nem az időt néztem, hanem a dátumot.
Harmincadika... már két napja késik...
Gyorsan elhessegettem a kósza gondolatokat és felállva a fürdő felé vettem az utamat.