6. fejezet

A Knox kúria:

- Brian, tégy róla, hogy soha többé ne legyen alkalma eljátszani a bizalmamat – utasította Stefan Knox a személyi bérgyilkosát.

A fiú, aki eddig a szoba sarkában állt, közelebb ment. Izmos teste hosszú árnyékot vetett az olvasólámpa csekély fényénél. Arca kicsit nyúzott volt, a késői zargatás miatt. Egyszerű farmert viselt és mivel az ágyból kelt ki éppen, csupasz felső testére csak felrángatta a bőrdzsekijét. Laza testtartásban emelte fel a fegyverét, szőke, összefogott haja lehullott a válláról egy összeálló függönyt alkotva. Brian helyes arcára ördögi, lenéző vigyor ült ki. Úgy mérte végig a szoba közepén reszkető férfit, mintha valami ocsmány parazita lenne a cipője talpán. Gyors mozdulattal meghúzta a ravaszt, aminek következtében a „hibás” holtan csuklott össze, vére kicsi foltban gyűlt össze a méreg drága szőnyegen.

A maffiavezér rezzenéstelen arccal az ablak felé fordult, ügyet sem vetve a dolgozószobája kellős közepén elterülő hullára. Hatalmasat sóhajtott és erős kezével beletúrt az őszülő hajába. Őt a maffia öregítette meg, lassacskán kiszívta minden energiáját, mint egy pióca. Idősebbnek látszott negyvenötnél, pedig csak annyi volt. Persze nem panaszkodhatott, mert a maffia mindent megkapott, amit csak megkívánt: pénzt, csillogást, hatalmat. Viszont a lányát bármennyire is kereste nem találta. Eltűnt egyik pillanatról a másikra. Az a férfi, aki Brian megölt az az ember volt, aki utoljára látta Angelt. Hosszas vallatás után sem tudtak kiszedni belőle egyebet csak, hogy leütötték. Viszont Stefan Knox nem ismert könyörületet, semmiben.

Fekete szemei bágyadt csillogását a felesége falon lógó képére függesztette. Olyan gyönyörű volt és élettel teli. Amikor Lilyana meghalt, valami elpusztult a vezérben is, sosem élvezte utána igazán az életet. A lánya pont imádott kedvesére emlékeztette, ugyanolyan lehengerlően szép volt és... mi tagadás... makacs volt . Sosem engedett a szavából, még ha az apjával állt szemben sem. Épp ez volt a baj és az, hogy elengedte őt.

Hirtelen egy tenyér ért a vállához, mire a vezér összerezzent.

- Nyugalom... parancsolj – szólt Brian átnyújtva neki egy csésze teát. – Gondolom, ma már nem alhatok nyugodtan...

Az öreg egy kicsit elmosolyodott, mindig is szerette fogadott fia szokásait. Például kapásból lelőtte, aki reggel tíz előtt zargatta.

- Sajnálom, hogy téged hívtalak, fiam – mondta őszintén és kortyolt egyet.

A fiú bíztató, meleg mosolyt küldött felé, ami megnyugtatta egy kicsit a háborgó tengert Stefan lelkében. Bármikor képes volt megnyugtatni őt Brian, már kicsi kora óta így volt.

- Ugyan... te bármikor, bármit kérhetsz – motyogta halkan Brian rátéve ujjait arra a kézre, ami már annyiszor megmentette az életét.

Csodálta a maffiavezért, mindenért és örök hálával tartozott azért, hogy a szülei halála után fiaként nevelte. Ez a kapocs felnőtt korában is megmaradt. Amióta Angel eltűnt, csak ő bírt egy szobában maradni tartósabb ideig Stefannal.

A fogadott apja azonban csak keserűen elmosolyodott és ismét a sötét ablakhoz fordult.

- Maffiózó létedre túl kegyes vagy mindenkivel – vallotta be Brianre nézve az üveg felületben.

A fiú arca kicsit megrándultak a szavaitól, de végül legyűrte a keresetlen szavait és már- már hidegen így szólt:

- Nem hinném, hogy az emberségem valaha is hátráltatott volna a munkámban.

Stefan akaratlanul is elmosolyodott ezeken a csökönyös, makacs és gyermeteg szavakon.

Ezt sosem fogja kinőni...- gondolta fejcsóválva. Semmi kedve sem volt újra futni a lesprintelt köröket, fáradt volt hozzá és a szíve is szúrni kezdett. Hörgően felsóhajtott és egy kortyban eltüntette a teája maradékát.

- Még mindig semmi eredmény? – kérdezte végül.

Brian bűnbánó, szomorú szemekkel nézett vissza rá és megcsóválta a fejét.

- Már megnéztünk minden területet... – motyogta feladóan. – … nincs más lehetőség... csak Petterson rabolhatta el.

Stefan fájdalmas nyögéssel vette tudomásul azt, amitől a legjobban félt. Az ő egy szem lánya a legnagyobb ellensége karmai között van. Megzsarolhatják vele, megkínozhatják, pedig nem tud semmiről. Pontosan tudta, hogy minden az ő hibája.

Ha nem öleti meg a szüleit, ha nem viselkedik vele olyan elutasítóan... Másfél éve figyelte, ahogyan az ifjú Petterson apja árnyékában felépíti az övével vetekedő szervezetét és olyan hatalmat szerez, mint ő fénykorában. Tekintélye lett olyanok szemében, akik az édesapjával szóba sem álltak volna. De már késő volt a múlton gondolkozni, mert azt sosem lehet visszahozni, a jelen sötétnek és ridegnek tűnt számára, a jövő pedig túl távolinak és reménytelennek.

- Nos... reggel... mond kérlek meg Bennek, hogy Petterson szállítmánya ezennel szabad préda. Fogadd fel az összes ismerősödet, annyit kapnak, amennyit kérnek. A pénz most nem számít... – adta világosan az utasításokat. – Addig nem nyugszom, ameddig a lányom ismét itt nem áll mellettem.

Ez az eskü szállt halkan a felesége festménye felé az éjszakában. Az öreg tudta, hogy a nő is ezt akarná, imádta a kislányukat, ameddig élt és tudta: halála után is vigyázta őt az égből.

Mikor Stefan nyugtalan álomra hajtotta hajnalban a fejét megjelent előtte Lilyana és Angel, angyali hangon szóltak hozzá, de mikor utánuk nyúlt eltűntek.

XXX

A Petterson villa (Angel szemszöge)

Ismét arra az átkozott fájdalomra ébredtem. Mikor megmozdítottam a kezemet felszisszentem a fájdalomtól. Sajgott minden testrészem és szemhéjam belső felének feketeségébe fehér tejköd ereszkedett. Puha takaró és párnák öleltek körbe, mint valami törékeny babát. Szemkinyitás nélkül az oldalamra fordultam, de kemény valami csavarodott a testem alá, így csak a másik oldal maradt. Halk fészkelődést hallottam mindkét felem felől. Valaki mordult egyet a balomon, egy érdes kéz nyúlt az ép ujjaimhoz, amire egyből kipattantak a szemhéjaim. Velnias gyűrött arcával néztem farkasszemet. Kipróbáltam nyitni a számat és hangot kiadni, de csak tátogtam, akár a partra vetett hal. Úgy porzott a torkom akár a sivatag. A maffiavezér gyorsan és szokatlanul óvatos mozdulattal megtámasztotta a hátamat és felültetett. Az éjjeliszekrényről felkapott egy pohár vizet és a számhoz emelte, mintha én nem tudnám megcsinálni. Pár másodperc alatt eltüntettem a folyadékot, olyan volt, mintha napok óta nem ittam volna. Végtagjaim ólomszerűek voltak és zsongni kezdett a fejem. Arra még emlékeztem, hogy David meglőtt és onnantól, mintha kivágták volna az emlékeim filmjéből. Végignéztem magamon. Egy hófehér hálóing volt rajtam, semmi több, a takarók halma ránehezedett a lábaimra, úgy, hogy alig bírtam mozdulni. Az egyik kezemen vastag kötés volt, a másikból pedig infúzió lógott ki. Egy idegen szobában voltam. Körülöttem minden fényes és régi volt. Aranyozott íróasztal és könyvespolc, a szoba túlsó felében pedig egy olyan szórakoztatóközpont, amit csak a filmekben láttam eddig. A régi ágyam kétszer belefért abba, amiben akkor feküdtem, az egész bíborvörös volt és ezüst színű hímzés díszítette. Végül egybe véve mindent: egészen hangulatos helyiség volt, a kandallóban kialudt parazsak sorakoztak.

Egy óvatlan pillanatban belenéztem Velnias aggódó, kék szemeibe és furcsa nyugalom fogott el.

- Jól vagy? Fáj valamid? – kérdezte gondterhelten. – Doki, kelj fel!

Azzal egy egyszerű mozdulattal a másik oldalamon lévő székben hortyogó Bill felé dobott egy párnát. Szegény srác ijedten kapta fel a fejét és nézett rám.

- Angel... végre... – motyogta és mellém ült. – Hogy érzed magad?

Fáradtan dőltem vissza a puha ágyamba, álmosan pislogtam fel rá.

- Mint akin átment egy autó. Meddig aludtam?

Velnias és Bill feszengve egymásra néztek, végül a maffiavezér halkan így szólt:

- Igazából... nem aludtál. Mivel az a mocsok a gyűjtőeret találta el nagyon sok vért vesztettél és... egy kisebb kómába estél. A kiállítás másfél hete volt.

Összevontam a szemöldökömet és Billre pislogtam.

Másfél hét kiesett volna? Sokkal kevesebbnek tűnt... – gondoltam.

- David... meghalt? – tudakoltam a kezemet mozgatna, tágra nyílt pupillákkal szemléltem a kötésemet.

A válasz ismét Velniastól jött egy kérdő pillantás mellett:

- Te nyírtad ki. Nem emlékszel?

Csak a fejemet tudtam rázni lassan. Óvatosan elém ötlött a kép: sok vért láttam, nagyon sokat. Egy rommá lőtt galériában voltam és nem messze tőlem egy hulla feküdt. A kezem embertelenül fájt, de egy földöntúli hang mindig visszarántott az ájulás elől. Valami pizzáról beszél és Olaszországról.

- Egy galéria... Mi köze ennek a pizzához? – kérdeztem tudtalanul.

Velnias elmosolyodott, úgy igazán. Kedvesen megsimogatta a kezemet, valamiért jól esett az érintése, olyan megnyugtató és gyengéd volt.

- Majd elmagyarázom. Kérsz valami fájdalomcsillapítót? Tabletta, injekció, gáz?

Bill azonnal felugrott és a táskájához lépett. Egy komplett gyógyszertár volt abban a kis orvosi táskában. Pontosan olyan volt, mint az apám, ő is a legkisebb táskákat hordta, de egy egész hullát is eltudott benne rejteni, ha nem lett volna a közelben valami jobb hely.

- Tabletta. Szedd ki a kezemből ezt a förtelmet – motyogtam a infúzióra mutatva.

- Nem lehet – vágta rá azonnal Bill.

- Doki, szedd ki belőle! – mondta erélyesen Velnias, majd – miután Bill szúrósan nézett vissza rá- 1000 wattos vigyorral hozzátette: – Légy szíves.

A doktor bólintott egyet és nekilátott kihúzni belőlem a tűt, amit valamiért nem akartam végignézni. A szőnyeget bámultam közben, elkezdtem megszámolni a virágokat benne, csak ötvenig jutottam. Bill végül a kezembe nyomott három, rózsaszín drazsét meg egy üveg ásványvizet. Ekkor rezegni kezdett a telefonja, bocsánatkérően nézett ránk, majd felvette.

- Igen, most, az előbb. Gyertek... levest. Nem. Fiúk, stop... levest hozzatok és kész – azzal lerakta. – Jeremy és John nagyon jól tudnak időzíteni.

Arra is emlékeztem, hogy ők velem voltak, vagy legalábbis rám vártak. Gyorsan belvettem a gyógyszereket és ijedten lestem Velnias felé.

- Jól vannak? Nincs semmi bajuk? Őket ugye nem támadták meg – hadartam halkan, ismét kiszáradt a torkom.

Velnias megnyugtatóan simogatta fel és alá a kezemet.

- Jól vannak. Már likvidálták a fele csapatot, amire odaértünk. Tudnak vigyázni magukra, hidd el. Neked most nem kell semmire sem figyelned, csak arra, hogy meggyógyulj – súgta halkan.

Lassú nyikorgás jelezte Bill távoztát, én pedig egyedül maradtam Velniassal. Valamiért olyan érzés volt, mintha akkor lettem volna igazán teljes, jó érzés volt. Kellemesen hatott az érintése és csillogó, kék szemeinek fénye.

Hirtelen eszembe jutott valami.

- Velnias... azt hiszem... mondtam valamit, mielőtt elájultam... már nem tudom mit – motyogtam alig érthetően.

Ő csak óvatosan mellém ült és fölém hajolva megtámasztotta a fejem két oldalánál a kezeit. Úgy nézett le rám, mintha én lennék a világ közepe, a fény ami őt élteti és ha nem lennék a közelében megfagyna, vagy valami hasonló szörnyűség történne vele. Erős teste akkor méghatalmasabbnak tűnt mellettem, mint valaha. Furcsán jól éreztem magam, kellemes bizsergés futott végig a testemen, ahogyan megéreztem a leheletét az arcomon.

- Nem tudod? Ez volt szerintem a legőszintébb dolog, amit mondtál nekem. Kár érte...

Egyre jobban közeledett a szája az enyémhez, míg végül elérte. Nem olyan volt, mint eddig. Nem éreztem undort, vagy hogy meg kellene bánnom később, csak boldogságot. Velnias felszülten figyelte minden rezdülésemet. Egyszerűen ösztönösen visszacsókoltam, az ép kezem lassan a vállára siklott, mire belemosolygott a számba. Nyelve felszabadultan és önbizalommal telve követelte a jogos jussát, én pedig örömmel teljesítettem minden kérését.– Fogalmam sem volt mennyi idő telt el, de végül csak arra eszméltem, hogy Velnias mellettem feküd és még mindig a számra tapadt. A kezei szorosan körém záródtak, mélyen beszívtam azt az összehasonlíthatatlan illatot.

- Oh... bocsi... – hallottam John, vagy Jeremy hangját az ajtó felől.

Mindketten hátat fordítottak és érdeklődve figyelték a falat, míg Velnias csalódottan és kicsit morcosan felsóhajtott.

- Fiúk, forduljatok meg. Nem csináltunk semmit – mondta egyszerűen, de valamiért még szorosabban vont a mellkasához.– Először Jeremy mert átlesni a válla felett, majd oldalba bökte a bátyját, aki maga is felénk lesett. Miután mindkettőjük meggyőződött arról, hogy van rajtunk ruha és teljesen magunknál vagyunk, elénk léptek. John kezében egy gőzölgő tányér volt, arcára pedig kiült az a jól ismert csibész vigyor. Abban a percben komoly önuralomra volt szükségem, hogy ne küldjem el őket Kambodzsába krumplit kapálni. Akaratlanul is Velnias vállüregébe fúrtam egy percre az arcomat, majd összeszedve magamat a fiúkra néztem és még egy csekély mosolyt is összehoztam. Jeremy a tőle megszokott kedves modorral így szólt:

- Cseszd össze tesó, elkéstünk. Hogyha nem tökölsz, akkor én feküdnék ott. Hozhatunk mi neked levest, amikor te Velnias ágyában keresed a gyógyszert.

John is rám rötyögött, mire az ifjú maffiavezér - úgy, hogy nem emelkedtem meg- hozzájuk vágott egy párnát. Ám mivel az ikrek nem véletlenül voltak egyek a világ legjobb bérgyilkosai közül, rutinos mozdulattal elhajoltak előle. A tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal ülő helyzetbe tornáztam magam és szúrósan néztem a fiúkra. Semmi kedvem nem volt velük vitatkozni,fáradt voltam és az ágy olyan hívogatóan ölelt körül.

- Köszönöm, nagyon kedvesek vagytok. Minden rendben van? – kérdeztem gyorsan témát váltva.

Jeremy ledobta magát Velnias helyére, John pedig még mindig mosolyogva letette az éjjeliszekrényre a tányért. Már a szokásos szerelésükben voltak. A farmerjük lötyögött egyöntetűen rajtuk, fekete kapucnis pulcsijukban nagyon hasonlítottak valamelyik banda tagjaihoz. Hajukon ezúttal semmi nyoma sem volt a fésülésnek, igazából úgy sokkal jobban néztek ki. A jófiú szerep nem volt nekik való.

- Persze, minden a legnagyobb rendben. – mondta Jeremy gyorsan, a rendes reakcióidőt magasan lenyomva.

- Őszintén bevallva: aggódtunk érted. A munkát is elhúztuk, mert nem tudtunk koncentrálni... úgy néztél ki, mint aki sosem tervezi, hogy felébred – tette hozzá John leülve a másik oldalra.

Halványan nem zavarta őket, hogy Velinas még mindig szorosan ölelte körül a derekamat. Megakadtam azon a tényen, hogy az ikrek miattam nem tudtak koncentrálni a munkájukra. Lehet tényleg a barátaim? – futott át az agyamon gyorsan.

- Nem kellett volna aggódnotok. Most már jól vagyok – próbáltam úgy kiejteni a szavakat, hogy elhiggyék, de szerintem nem igazán jött össze.

A kezem folyamatosan zsibbadt már csak és a fülem szúrni kezdett. Már alig hallottam a hangokat magam körül, kimerültnek éreztem magam, mintha egész héten valami kimerítő munkát kellett volna végeznem.

- Mond annak aki elhiszi, drágám – vágta rá határozottan Jeremy.

Akaratlanul is visszacsúsztam a párnák közé, olyan jó érzés volt. Olyan volt, mintha valami be akarna szippantani, mintha valami ellenállhatatlan üresség vonzott volna.

- Angel jól vagy? Hallasz? Angel, nézz rám... – hallottam Velnias aggódó hangját.

Mozgást éreztem magam mellett, de azt, hogy mi azt már nem. Túl gyenge voltam mindenhez. Velnias kezeit éreztem meg az arcomon. Akkor már semmi sem fájt, összemosódott a jó és a rossz közti határvonal és én valahol a közepén voltam. Tudtam mindig is, hogy nem vagyok se jó, se rossz. Néha ez voltam, néha az.

Hirtelen olyan volt, mintha álmodnék. Egy végtelen, sötét lyukban zuhantam és nem láttam semmit. A saját hangom csendült fel minden felől és Petterson helyes arca jelent meg.

- Olyan jó, hogy megjöttél... azt hiszem... szeretlek Velnias... – motyogtam vagy álmomban, vagy a valóságban.