"Emlékezz rám, mikor fúj a szél
Emlékezz mikor minden véget ér
Nézz rám, fogd meg a kezem
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem
Emlékezz, mennyire szerettél
Mennyire fájt, mikor elmentél
Nézz rám, fogd meg a kezem
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem"
/Children of Distance/




2011. április 1., péntek

Bejelenteném, hogy megnyílt a folytatás blogja, mindenkit szeretettel várok. A plofilomon el lehet eljutni.

2011. március 30., szerda

Segítség!!!

Sajnos hihetetlenül elakadtam a képeknél a következő részhez. Ugyanis egyetlen elfogadható arcot sem találtam Damon és Meddox karakteréhez. Az egyik ismerősöm feldobta, hogy kérjek segítséget tőletek.
Tehát: olyan 4-6 év közötti kisfiúk képeit várom, akiket szívesen látnátok az ő helyükben.
Egyetlen kikötés: a kicsiknek fekete haj kell.
A képeket örömmel várom a joeva@citromail.hu e-mail címre.


A segítséget előre is köszönöm!

2011. március 29., kedd

10. fejezet/2

     
    Velnias minden nyomás ellenére önelégülten
    elvigyorodott, kezét a hasamon tartva. Oké akkor egy kicsit nehezteltem rá, ezzel még rontott a helyzeten. Persze neki minden jó volt akkor már. Apámról elhíresült az a tény, hogy a család neki mindennél fontosabb és hogyha a szívem alatt hordom az unokáját, akkor hagynia kell, hogy együtt leszek, azzal akit szeretek. Édesapám várt egy pillanatot, majd egy nem éppen óvatos mozdulattal eltávolította maga elöl Briant és nekitámadt Velniasnak.
    - Te, mocskos Petterson, elveszed a feleségül a lányomat, ha nem elintézem, hogy soha többé nem fogsz nőre nézni! - ordította magából kikelve az én szűkszavú apám.
    Általában alig szól valamit, még a legrosszabb helyzetben sem. Magának való ember, mindig is az volt. Furcsa, hogy Bri-al mindig el tudott beszélgetni, akár órákig is. Ő mindig szinte rajongva dumált róla. Biztosan sokat vigasztalta miután én eltűntem. Kicsit érdekes az ő kapcsolatuk, mintha bensőségesebb lenne köztük viszony.
    Velnias boldogon és fesztelenül a pofájába röhögött és meghajolt, majd hozzám lépett és letérdelt. Megragadta a kezemet és mélyen a szemembe nézett. Még mindig delejező, hipnotikus hatással volt rám.
    - Angel Lilyana Knox, hozzám jössz feleségül? - kérdezte tiszta hangon.
    Bár nem igazán így képzeltem el a lánykérésemet, de mivel egyikünk sem képes átlagos, hagyományos dolgokat tenni: úgy volt jó, ahogyan volt. Néhányszor álmodoztam róla kiskoromban, hogy a tengerparton, naplementekor a szőke herceg majd feleségül kér és egy hatalmas kastélyban fogunk élni majd. Viszont a fekete maffia vezér, Ferrarin és a hatalmas ház is tökéletesen megfelel.
    - Igen – suttogtam feldobbanó szívvel.
    Velnias körül nézett, majd felemelte az ujját és a fogával kecsesen lehúzta a saját gyűrűjét. Elégedett vigyorral tolta rá az én gyűrűsujjamra. Kicsit lötyögött rajta, de ez hidegen hagyott.
    - Majd olyat kapsz, amilyet akarsz – mondta felállva, szorosan magához szorított. - Szeretlek.
    Annyira jó volt a karjaiban lenni, végül Brian torokköszörülésére eszméltünk fel.

9 hónap múlva

A kórház hófehér ajtaján négy férfi rontott be, mögöttük két lány sietett. Mindegyik erősen zihált a futástól, de közülük a két maffiavezér tisztes távolságot tartott egymástól. Bill idegesen lépett a pulthoz, hogy megtudja hol van Angel. Velnias várakozóan dobolt a lábával és segítségért fordult húgához.
    - Semmi baja nem lesz... - mondta el már ezredszerre a lány a bátyjára mosolyogva.
    Ez azonban őt hihetetlenül nem hatotta meg, aggódott a feleségért és a fiáért. Stefan mérgesen fújt egyet és remegő kezekkel begombolta a sebtében felvett öltönye gombjait. Gyakorlottsága ellenére még rajta is látszott az izgalom.
    - Nyugodjatok már meg, Angel ügyes lány – próbálkozott Brian is, mire két villámló pillantást kapott.
    - Fogd már be – mordult rá Stefan és Velnias egyszerre.
    Mikor már pattanásig feszültek az idegek Bill visszatért és az egyik ajtó felé mutatott. A kis csapat egy emberként indult meg újra utána.
    - Itt leül mindenki, Knox a másik oldalra – motyogta a férfi az idős vezérre mutatva.
    Stefan morgott valamit, majd végül helyet foglalt Brian mellett. Szikrázó, fekete szemeivel bizalmatlanul méregette Velniast, aki szakadatlanul nézte azt a bizonyos ajtót. Abban a percben félre tették az egymás iránt érzett végtelen utálatukat, amit már kilenc hónapja halmoznak. Pedig legszívesebben mindegyikük előtte volna a másikat. Brian másfél perc után unottan kezdett malmozni az ujjaival, Bill fa arccal lapozgatta a kirakott szaklapokat, Esme pedig a vállára dőlve hatalmasat sóhajtott. Jane húsz perc után felugrott Velnias mellől – aki még mindig retina bokszolt az ajtóval – és a főnökére nézett.
    - Hozhatok esetleg valamit?
    - Wi... kávét. - mondta halkan amaz.
    Angel öt hónapja megtiltotta neki az ivást, azzal fenyegetve, hogy ha egy korty alkoholt is fogyaszt soha többé nem áll vele szóba. Az ifjú Petterson pedig, ismerve felesége makacsságát, leszokott az italról. Brian ajkára mosolyt húzott ez a megszólalás, mivel ő ismerte a pár között lezajló enyhe csata összes részletét a téma miatt.
    - Az én édes, kedves, aranyos, drága apósom mit kér? - fordult Stefan felé Velnias.
    Az öreg arca pár árnyalattal vörösebb lett, tudta, hogy a veje, csak cukkolásól mondta ezt az egészet. A lánya ugyanis kikötötte, hogy azonnali hatállyal kössenek békét, ezzel véget vetve
a maffiaháborúnak. Azóta hónapok óta el kellett viselnie, hogy a másik örökösen provokálja, ahányszor csak hétvégén meglátogatta a csemetéjét.
    - Teát kérek Jane. Brian, neked is jó? - terelte a témát gyorsan, mire a mellette ülő fiú csak bólintott és elmélyülten nyomkodta tovább a mobilját.
    Brian utált várni, neki mindig, minden azonnal és akkor kellett, amikor ő akarta. Már nagyon várta fogadott húga kisfiát – még ha az apával nem is ápolt túl jó kapcsolatot - ,mert aminek a lány örült, annak ő is. Csak azért fohászkodott, hogy ne legyen a pici egy tipikus Petterson.
    Bill és Esme nem kértek semmit, ők elvoltak magukban. Miután Velnias hosszas viták és tányértörések után áldását adta a kapcsolatukra, nem szerették volna átlépni a fiú által gondosan felállított határokat. Esme Angel legjobb barátnője lett – amit Bri nem igazán nézett jó szemmel – ,így ő is tövig rágta a – ezennel világító zöldben pompázó – körmeit. Bill is aggódott a barátjáért, bár ő – mivel meg akarta nyugtatni a kedvesét – nem mutatta ki.
    Te jó ég, ennyi marhaságot... - gondolta lecsapva az újságot az asztalra.
    A percek csak teltek és teltek és nem történt semmi. A nővérek jöttek és mentek, de felvilágosítást egyik sem tudott adni. Végül egy talpig fehérbe öltözött orvos lépett ki. Velnias felugrott, majd mikor intett a doki neki vissza ült. A legutóbbi vizsgálatnál Cullen doktor kijelentette, hogy nem fog szóba állni egyetlen maffiózóval sem, csak a pénzért dolgozik. Körülnézett a várakozók között és végül Billhez lépett.
    - Uram ön... - kezdte hivatalosan.
    - Orvos vagyok, bár nem szülész és igen, tisztességes munkám van – kötötte ki a férfi, hallva az elég kínos incidensről.
    A doki hatalmasat sóhajtott és az egyik ajtó felé mutatott.
    - Rendben, nos... Mrs. Pettersont oda vittük át, a kicsi is jól van és gratuláljon az apának a nevemben – azzal elment.
    Esme és Jane elfojtottan felnevetett a komikus helyzeten. Velnias, Stefan és Brian egyszerre ugrottak az ajtóhoz, ám a pöttöm Esme mindenkit megelőzött. A szobában egy nővér azonnal eléjük ugrott.
    - Csak négyen jöhetnek be – mondta.
    Bill gyors létszámellenőrzés után visszafogta túlbuzgó szerelmét és előre engedte a többieket. Esme durcás képpel lesett rá vissza, mér amikor becsukódott előtte az ajtó.
    A szoba közepén egy ágy állt, amiről Angel eresztett meg feléjük egy bágyadt mosolyt. Haja kicsit kócosan terült szét a párnán, de szemeiben boldog fény csillogott. Karján egy kék takaró feküdt, benne kér meseszép kisbabával. Minden belépő azonnal megrökönyödött. Velnias összevonta a szemöldökét.
    - Drágám, a te családodban gyakoriak az ikrek? - kérdezte halkan Angel, miközben megsimogatta mindkét fiúcska arcát.
    Az ifjú maffiavezérnek nem kellett több, gyorsan odalépett és az örömtől hatalmasra nyílt szemmel szemlélte meg a két apróságot. A piciknek kék szemeik és kevéske, fekete hajuk volt. Csendben néztek fel édesapjukra, mintha tudnák ki ő. Velnias óvatosan vette fel az egyiket.
    - Szia kicsikém... - súgta rekedtesen.
    - Gratulálok... igazán szép gyerekek... - motyogta Brian átvéve a boldog apától a picit.
    Stefan nagy szemeket meresztett unokáira, majd mikor az ő kezébe jutott az egyik alig hallhatóan így szólt:
    - Attól függetlenül, hogy van bennük a te véredből is, Angel után ők a legcsodálatosabb kisbabák, akiket valaha láttam.
    Velnias büszkén kihúzta magát és megcsókolta a szerelmét. Szinte tíz centivel a föld felett lebegett.
    - Bocsánat, nem akarok belerondítani a pillanatba, de meg kellene tudnunk a kicsik nevét... - kotyogott közbe a nővérke.
    - Damon és... - nézett körül egyik szemöldökét felvonva Angel.
    A névben már több hónappal azelőtt megegyeztek. Acela ajánlotta nekik, mivel az ő édesapját úgy hívták.
    - Hogyha nem haragszotok... a Meddox gyönyörű név és... ritka. Pont, mint a ti szerelmetek, szerintem... - bökte közbe feszengve Jane.
    Minden szem felé fordult, a levegő megállt egy pillanatra, majd Velnias óvatosan, mosollyal az arcán nyomott egy puszit mindkét kisfia arcára.
    - Igazad van... Damon és Meddox lesznek...   

2011. március 28., hétfő

10. fejezet/1

Mivel az utóbbi fejezetnél csak egyetlen nyamvadt kritikát kaptam: ketté vágtam az utolsó részt és csak akkor teszem fel, ha összejön az 5 kritika. Ne legyetek hangtalanok, kérlek... amint jönnek a vélemények, már olvashatjátok is a történet végét:)

Halkan róttam a régi folyosókat. Gondolataim ismét visszatévedtek a rettegett találkozóhoz. Nagyon féltem tőle, nem akartam elhagyni őt. Persze hiányzott már nagyon Brian, de mindent megadtam volna azért, hogy mindkettőt megkapjam. Tudtam, hogy ez lehetetlen, de néha elrévedve a csendes tájban eljátszottam a dologgal. Néhány óra múlva mindennek vége... Vége a boldogságomnak, vége számomra az életnek. Ha elhagyom őt végem, a lelkem sosem élné túl. Fájt már csak a gondolat is, hogy holnap reggel már nem az ő édes szuszogásával kelek, nem hallom azokat a hihetetlen, szerető szavakat, nem érezhetem azokat a féltő érintéseket. Képtelennek tűnt élni nélküle. Két erős kar fonódott a derekamra és megéreztem Velnias isteni illatát.
- Angel... ne bánkódj, kérlek – nézett le rám szinte már könyörgő szemekkel.
Nagyot sóhajtva fordultam meg és fontam a kezeimet a nyaka köré. Még mindig hatott rám az a delejező hatása, a varázsából nem tudtam és nem is akartam menekülni. Féltem, hogy egyszer majd elfelejtem az arcát, azt az édes mosolyt, amit akkor is próbált az arcára erőltetni, de a fájdalom elvette az utolsó próbálkozás lehetőségét is.
- Félek... - súgtam halkan.
Velnias halkan felnyögött, tudtam: ő is ugyanezt érzi.
- Én is félek, de nem szabad.
Mert félni sosem szabad, az a gyenge emberek utolsó mentsvára. Viszont én is ilyen gyenge ember voltam és már nem is akartam titkolni. Ebben is megváltoztatott, már felvállaltam a hibáimat. Megláttam, hogy nem kell hibátlannak mutatnom magam, ő análkül is szeret.
- Elena néni elhozott pár vadászt, hogy ne legyen semmi gáz – mondta szomorúan. - De mennünk kell. Én sem akarok, hidd el nekem szerelmem, de ismered apád bosszúját. Féltem Esmét és Elena nénit tőle.
Tudtam, hogy igazat mond, mert szeret engem és ez fájt a legjobban. Olyan dolgot adott meg nekem, amit egy normális ember is csak ritkán élhet át, nekem pedig el kellett dobnom apám miatt. Egyetlen percre azt kívántam: bárcsak ő járt volna úgy, mint Velnias édesapja. Tudtam, hogy nem vagyunk összeillőek, de ez volt a jó. Az ellentétek vonzzák egymást, ez velünk is így volt. El sem tudtam volna gondolni néhány évvel az előtt, hogy ilyen tiszta, gyönyörű érzéseket vagyok képes táplálni.
Ez is a maffia hibája – állapítottam meg mikor már az autóban ütünk.
Velnias szorosan maga mellé húzott, úgy ölelt magához, hogy még rosszabban éreztem magam tőle. Ajkait egyszer – egyszer hozzáérintette a hajamhoz, tudtam, hogy neki is mennyire fájnak azok a pillanatok. Elena szerencsére a saját kocsijával ment, így a sofőrt leszámítva kettesben voltunk.
- Soha életben nem bocsátom meg neki ezt... - motyogtam dühvel teli hangon.
    - Tudom, édesem, tudom – súgta szellő puhasággal és óvatosan megcsókolt.
    Ez nem olyan szenvedéllyel teli csók volt, mint az eddigiek. Ebben benne volt minden féltés, félelem és szomorúság, amit csak egy ember el képes viselni az életben. Lassan megsimogatta a karomat, egyik keze véletlenül hozzáért a hasamhoz, mire akaratlanul is összerezzentem.
    Nem is tudja... - gondoltam csalódottan.
    Annyi minden volt, amit nem osztottam meg vele, pedig akartam, de igazán. Gyűlölettel és félelemmel éreztem, ahogyan lassan megáll az autó a kúria parkolójában. Szikrázó szemekkel néztem ki az ablakon, a murván apám állt. Mögötte huszonöt, harminc vadász, köztük Brian is. Ő maga az mellett a szemét mellett foglalt helyet és sas szemekkel nézte a begördülő kocsikaravánt. Haja akkor is össze vont fogva, arca elkínzott és fáradt. Gyönyörű, barna szemei álmosan csillogott, teste állatiasan megfeszült. Apám arcáról semmit sem lehetett leolvasni, feszült testtartásban várta, hogy kiszálljunk. Először a furgonokból szálltak ki Velnias és Elena emberei, közben a szerelmem rám nézett.
    - Szeretlek, Angel és bármi is történjen mindig szeretni foglak – mondta megsimogatva a hajamat és puszit nyomva a homlokomra.
    Alig hallottam a zár kattanását. Velnias óvatos és gyengéd érintéssel kisegített a kocsiból, hogy szembenézzek apámmal. Kipislogtam pár könnycseppet, amikor megláttam azt a fénylő, fáradt, fekete szempárt. Lassan odaértünk hozzájuk, mögöttünk a vadászokkal, mellettünk Elenával. Az ég kegyetlenül felvillámlott, mintha az angyalok is könyörögnénk a szerelmünkért.
    - Add ide a lányomat – mondta apám szigorúan.
    Hangjára a térdeim megremegtek, Velniasra néztem, aki minden izmát megfeszítve lesett farkasszemet a legnagyobb ellenségével. Lassan visszanézett rám és óvatosan elengedte a csuklómat.
    - Semmi baj, menj csak... - motyogta és visszaemelte tekintetét az apámra. - Ha nem vigyáz rá, megölöm.
    Megfontoltan lépkedtem feléjük, magam mögött hagyva a szerelmemet. Lábaim alatt halkan megcsikordult a murva. A feszültséget tapintani lehetett, ez nem olyan volt, mint a Szállítóval, ez rosszabb volt annál. A levegő szikrázott és csak azt lehetett látni, hogy apám felemel egy fegyvert. Brian hirtelen elkapta a kezemet és magához húzott.
    Fogalmam sem volt miért, de kitéptem ösztönösen magamat a szorításából. Közben golyók repkedtek, testek zuhantak a földre. Kitört a fejetlenségre, szemem Velniasra és apámra tévedt. Ők csak álltak egymással szemben, feltartott pisztollyal, némán. Gyorsan közéjük léptem keményen apám szemébe néztem.
    - Angel... - kezdte szigorú hangon, amit annyira utáltam.
    - Nem! Egész életemben te döntöttél helyettem, mindig meg kellett felelnem neked, de most nem! Szeretem Velniast, hogyha pedig bántani akarod, akkor meg kell ölnöd engem... - szavam elakadt, egyik kezem lassan a hasamra csúszott. - … és az unokádat.
    Apám szemei kitágultak, keze megremegett. Lélegzete láthatóan el akadt a legnagyobb titkom hallatára. Szája először kinyílt, majd becsukta. Végül elordította magát:
    - Állj mindenki! - hangja úgy süvített a párás levegőbe, mint a kés a vajba.
    Arca úgy eltorzult, hogy nyomát sem lehetett látni, annak a szerető apának, akit régen ismertem. A nyüzsgés azonnal megállt, a vadászok, kérdőn fordultak a vezérükhöz. Elena lábát felhelyezte az egyik holttestre és hitetlenkedve nézett rám, biztosan hallotta mit mondtam.
    - Angel, kislányom... te... - motyogta alig hallhatóan.
    - Igen... terhes vagyok.
    Már nem láttam a reakcióját, mivel Velnias hatalmas széllel magához ölelt. Én pedig ugyanolyan hévvel bújtam hozzá, mintha ő lenne az utolsó amit érezni szeretnék.
    - Miért nem mondtad? - kérdezte halkan.
    - Ne kérdezd...
    Mikor ismét visszanéztem édesapámra még mindig csodálkozva meredt maga elé.
    - Oké emberek, itt már nem lesz semmi. Húzzatok befelé és valaki főzzön kávét. Petterson, küld el a kutyáidat – kurjantott Brian gyakorlottan és odasétált hozzá.
    - Mindenki az autókba. Elena néni haza viszed őket? - kérdezte Velnias választ sem várva.
    Érdekes volt, hogy a vadászok ugyanolyan jól szót fogadtak Briannak, mint apámnak. Oszlani kezdett a tömeg, néhol felhangzott pár káromkodás, de nem volt különösebb gond. Elena készségesen, egyetlen intéssel elküldte az embereit. A parkolóban csak én, Velnias, apám és Brian maradt. Édesapám kezéből egy tompa koppanással kicsúszott a fegyver, amit a fogadott fia még félúton elkapott.
    - Komolyan mondom nagyon jó az időzítésed, Angel. Várhattál volna kicsit, mielőtt közlöd: bekaptad Petterson legyét – mérgelődött morogva, miközben az egyik padhoz vezette a maffiavezért. - A tiéd a gyerek nem?
    Velnias már indult is volna, de megfogtam a kezét.
    - Igen... - motyogtam halkan.
    Brian belenézett nevelő apja szemeibe és szinte hipnotikus hangon kezdte mormolni a varázsszavakat:
    - Stefan... nyugi... figyelj, nézd a jó oldalát.
    Apám megrázta a fejét és összevont szemöldökkel lesett fel ránk.
    - A jó oldalát? Ennek nincs olyan oldala... - végül végigmérte Velnias a derekamon nyugtatott kezén. - Még szerencse, hogy szereted.

2011. március 26., szombat

9. fejezet

 És indulhat a találgatás, hogy mi lesz a következő lépés: Még én sem tudom, tehát jöhetnek az ötletek is.  A kritikákat hatalmas örömmel veszem.
- Szerinted vannak angyalok? - kérdezi Brian a csillagos eget nézve.
A hangja még nem olyan reszelős, nem olyan fenyegető. Inkább a férfi és a kisgyermeké között van. Érdes kezei az enyémhez érnek, majd a mélység felé nyúlnak, ami alattunk van. Olyan fiatal még, nem izmos és nem is hazug. Egyik lábát felrakja a fa törzsére és körülnéz a vak éjszakában. A birtokon semmi sem mozdul, csak a csillagok és a Hold világít. Minden annyira nyugodt és békés, mintha nem is a legnagyobb veszély közepén lennénk.
Kislányos arcomra mosoly húzódik a kérdés hallatán. Majd elkomorodok és becsukom a szemeimet.
- Hogyha vannak is, nem itt. Itt csak gonoszság és kegyetlenség van – mondom megvetően.
    Hangom elcsuklott, fogaimat összeszorítottam.
    - Ne mondj ilyet, hogyha nem lenne ez az egész, nem lenne semmink. Nem is ismernénk egymást.
    Mindig ezt mondja, pedig nem igaz. Néha eljátszok a gondolattal, hogy rendes apám van, normális iskolába járok és vannak barátaim. Aztán, mintha csak a legszebb álmomból ébrednék: vissza ránt a kegyetlen valóság és a felismerések rengetege. Gyűlölöm magam, utálok mindent, csak Briant nem... őt szeretem. Ő mindig megvigasztal és jó hozzám. Nem olyan, mint apám, vagy a vadászok, ők csak mondják, hogy jót akarnak, de hidegen hagyja őket mit akarok. Mindig oda és akkor kell mennem, amikor mások akarják, csak éjjel lehetek önmagam. Akkor viszont senki sem lát, csak Brian. Ő viszont mindig védi a maffiát, mert őt megmentette. Persze megértem és elfogadom, hogy tiszteli az apámat, de nem kellene neki dolgoznia. Mindketten gyilkosok vagyunk, pedig egyikünk sem különb, csak jelentéktelen, bizonytalan gyerekek vagyunk. Még csak tizenhat éve élünk az Istenért is! Más ilyenkor még bűntelen és ártatlan.
    - Nem kellene Neki dolgoznod... gonosszá tesz téged is... Nem akarom, hogy olyan legyél – súgom bele az éjszakába, tudom, hogy az én szavaimat mindig meghallja.
Érezem, ahogyan megmozdul, felül és engem is felhúz a fekvő helyzetemből. Gyengéden magához ölel, minden hátsó szándék nélkül. Hallom, ahogyan hatalmasat sóhajt, majd a nyakamra fújja a forró levegőt. Tudom, hogy szomorú ő is, mint én.
    - Ígérem... ígérem neked itt és most, hogy bennem mindig marad annyi emberség, hogy téged megvédjelek. Mindentől és mindenkitől. Érted Angel? Sosem leszek olyan kegyetlen, mint Ő... soha – mondja rekedten.
    Megérzem a vállamon élete talán első és utolsó könnycseppjét. Sosem sír, még a legnagyobb fájdalomban sem. Én sem sírok, de olykor kín minden pillantás, minden szó és érintés. Lassan felnézek rá látom azokat a szeretett, meleg, barna szemeket könnyben úszni. Végül gyorsan kiseperi a nedvességet és egy bátorító mosolyt küld felém. Olyannak látom, mint az angyalt, aki vigyáz rám és életet visz az én elsorvadt napjaimba.
    - Css... semmi baj... sajnálom, hogy ezt mondtam.
    Adok egy puszit az arcára. Komolyan azt kívánom: már csak ne ejtettem volna ki azokat az átkozott szavakat. Sajnálom, hogy megbántottam azt akit szeretek, mint testvéremet. Égő fájdalom hasít a lelkembe, mert megríkattam őt. Szorosan hozzá bújok és a vállába temetem az arcom.
    - Nem haragszom, hiszen egy olyan angyalra, mint te nem lehet – mondja és hallom, hogy már mosolyog.
    Annyira szeretem, ha ilyen, mindig megtud mosolyogtatni. Ez valami varázslatos tulajdonsága, amit annyira szeretek benne.
    - Ez meghalt, eskü. Nem mozdult – rángatott ki az édes álmomból Jeremy hangja.
    - És az mindegy, hogy mindkettő lélegzik, igaz? - mondta egy ugyanolyan szólam. - Idióta vagy és betörő.
    Két tompa ütés és egy fájdalmas szisszenés követte ezen szavakat.
    - Nyitva volt az ajtó és már három napja eltűntek.
    Lassan kinyitottam a szememet és ismételten az az átkozott nap vakított el. Velnias mordult egyet mellettem és még szorosabban húzott magához. Valami földöntúli boldogság kerített hatalmába, annyira jól éreztem magamat. A szívemet bűntudat öntötte azonban el, amikor eszembe jutott az álmom. Szegény Bri...
    - Végre Csipkerózsika – szólt John mosolyogva.
    Az ágy előtt álltak és mindkettőnek fülig ért a szája. Ujjatlan pólót és farmer viseltek, amiben meg kell vallani: átkozott szexin festettek. Persze Velnias nyomába sem érhettek, de ami igaz az igaz marad. Szegény szerelmem, ahogyan megmozdultam azonnal felkelt és álmos fejjel lesett rám. Végigsimított az oldalamon, majd a combomon a takaró alatt. Száműzött minden mást a fejemből és csak az a bizserget, mennyei érzés maradt a nyomában. Végül a fiúkra nézett, felült és beletúrt hollófekete hajába. Annyira aranyos volt és helyes.
    - Be volt zárva az a rohadt ajtó – motyogta félálomban.
    Jeremy még szélesebben vigyorgott és előhúzott a zsebéből egy hajtűt. Hogy én mennyire utáltam abban a pillanatban, hogy ilyen leleményesek voltak. Persze a betörés náluk alap munka volt, ezt én is tudtam, de utáltam bevallani saját magamnak.
    - Te betörtél ide? - kérdeztem összevont szemöldökkel és ülő helyzetbe tornáztam magam álmosan.
    Igazából az utóbbi hét, nyolc nap eseményei összemosódtak. A szerelmes andalgások a parkban, a kedves szavak és a vérlázítóan vad éjszakák. Nem volt már kétség afelől, hogy szeretem Velniast.
    Nagyon csúnyám néztem az ikrekre, mire mindkettőjüknek hihetetlenül érdekessé vált a cipőjük orra. Komolyan mondom: olyanok voltak, mint két bűnbánó kisfiú. Nem véletlenül ismertem őket olyan jól.
    Hirtelen egy halk, tompa puffanás hallatszott az erkély felől. Egy fekete alak suhant el az üveg előtt, mire a fiúk már ott is voltak. Két golyó csapódott be mellettük a falba, leverve a vakolatot. Egy menyei hang áradt be az ablakon:
    - Ugye nem akartok lelőni, drágák?
    A tulajdonosa pedig egy negyvenes évei közepén járó nő volt. Egyetlen kecses mozdulattal beugrott a nyitott ablakon, mert az ajtó zárva volt. Olyan könnyedséggel mozgott, mintha csak már ezredszer járt volna ott. Egyszerűen csodálatos volt, ahogyan mozgott, irigylésre méltó. Megállt a szőnyegen és körbenézett. Bő farmernadrágot és olyan fehér pólót viselt, amibe kétszer belefért.
    - Elena néni... - bökte ki halkan Velnias mellettem és kipattant az ágyból.
    Egy szem álmosság sem maradt benne, villámgyorsan magához szorította a nőt. Aki felnevetve puszit nyomott az arcára. Valamiért furcsa, családiasnak tűnt az a jelenet, annyi szeretet volt benne, amennyit még sosem láttam. Az a sebhelyes arc kivirult és azok a fekete szemek élettel teltek meg.
    - Jó újra látni, még mindig a belépők mestere vagy – mondta a szerelmem és intett az ikreknek, hogy távozzanak. - Kérlek titeket... - tette hozzá, mivel a fiúk csak nem akartak kimenni.
    Végül becsukódott utánuk az ajtó. Elena rám nézett és elmélyülten kezdte tanulmányozni minden kicsi vonásomat. Vesébe látó szemeiben pont olyan tűz égett, mint Velniaséban és Esme-ében. Ajkait egy kicsit kicsücsörítette, majd egy gyors kézmozdulattal fejbe vágta a mellette álló maffiavezért. Olyan hangon dörrent fel, hogy összerezzentem.
    - Te normális vagy? Egy Knox-lány? Teljesen megőrültél? Apád forog a sírjában! - ordította el magát.
    Szegény maffiózó megpróbált minél messzebb menni a -mint kiderült- nénikéjétől.
    - Mégis hogyan merted? Ezer jobb nőt találhattál volna, szégyent hozol a családodra?-replikázott tovább, kezdtem komolyan félni tőle.
    - Elena néni... hallgass meg, kérlek. Én... szeretem Angelt és ne a családjáról ítéld meg. Egyetlen olyan dolgot sem tettem, amivel szégyent hoztam volna a fejedre, vagy apáéra! - vágott vissza Velnias mérgesen.
    Felemelte az egyik kezét és a nő szemébe nézett. Az össze izma egyszerre feszült meg, mint a vadászó oroszlánnak. „Elena néni” összevonta a szemöldökét, majd rám nézett ismét. Akaratlanul is elpirultam a pillantására, annyira hasonlított Velniasra....
    - És te? - kérdezte ellenségesen.
    Kihúztam a hátamat, nevetségesen nézhettem ki. Kócos hajjal, álmos tekintettel, hálóingben. Ez azonban nem változtatott azon az igyekezeten, amivel halkan, de magabiztosan mondtam ki, amit legbelül éreztem:
    - Szeretem az unokaöccsét és ezért akár megvethet is, de nem változtat semmin.
    Annyira gyűlöltem már azt, hogy hogyha jól mennek a dolgok, akkor mindig jön valaki, vagy valami ami tönkreteszi a szerelmetes boldogságomat. Komolyan nem akartam mást, csak őt és lassan már ez sem ment. Elegem volt abból az egész nyamvadt világból, ami állandóan ellenem dolgozott. Nagyon nehéz széllel szemben menni, ez nem is vitás.
    Elena arca megenyhült, majd bólintott. Furcsa hangulatváltozáson ment keresztül, először sértődött lett, aztán boldognak látszott. Én pedig csodálkozva kezdtem számolgatni hány kereke is hiányzik, abból a bizonyos négyből. Odaugrott hozzám és leülve mellém magához ölelt. Ki sem néztem volna belőle, hogy olyan ereje van, mint egy díjbirkózónak. Éreztem, ahogyan az össze csigolyám kiroppan. Az agykerekeim lázasan dolgoztak valami információ után a nővel kapcsolatban.
    Hogyha Velnias nénikéje, akkor valószínűleg maffiában dolgozik ő is... nincs is női vezér – gondoltam a reggeli agykapacitásom egészét felélve.
    Elena... Elena... Ele... nor.
    - Elenor... maga Elenor, igaz? - kérdeztem bizonytalanul.
    Még a huszonegyedik században is keringenek bizonyos mesék, még a maffiában is. Keringenek pletykák egy bizonyos nőről, akit csak nagyon ritkán látnak emberek, mégis uralja egész Kanadát. Állítólag keményebb és kegyetlenebb, mint bárki ebben a szakmában. Hatalma vetekszik minden férfiéval. Persze mindig voltak és lesznek olyanok, akik kétségbe vonták egyáltalán Elenor létezését, ami érthető volt tekintve, hogy nagyon ritkán mutatkozott, aki pedig Meghívót kapott tőle, azt sosem látták többé. Furcsa és rejtélyes módon minden ilyen kételkedős ember előbb-utóbb eltűnt. Speciel apám is mindig azzal példálózott, hogy tanulja és talán egyszer olyan lehetek, mint Elenor. Pedig nekem eszem ágában sem volt olyanná válni, int egy erőszakos, kegyetlen nő.
    Elena elmosolyodott, a sebhelye kicsit megrándult és elismerő bólintással lesett Velniasra. Szegényem leült az ágy végébe és kissé behúzott nyakkal várta nénikéje újabb kitörését.
    - Milyen kis okos – motyogta Elena.
    Velnias megkönnyebbülve sóhajtott egyet és a fejét ingatta.
    - Igen, az – egy pillanatig némán nézett Elenára, majd rám villantotta azt az imádott félmosolyát. - Egyébként eltaláltad... Elmegyek fürödni, beszélgessetek csak.
    Várakozóan kinyújtotta a nő felé a kezét, mire az csak pislogott, majd hatalmas sóhajjal a maffiózó kezébe helyezte a pisztolyát. Velnias ez után még mindig nem nyugodott.
    - A másikat is... - mondta nénikéje lábára mutatva.
    Elena ismét fújva egyet kiszedte a másik fegyverét a cipője szárából és azt is átadta.
    - Elena néni...
    - Oké – öltött nyelvet a nő és előhalászta a zsebéből a kését.
    El sem tudtam képzelni honnan fog még előhúzni halálos fenyegetést számomra. Ezek szerint ő is olyan óvatos volt, mint az unokaöccse. Fancsali képpel lesett rám, aztán, miközben Velnias elment a fürdőbe a fegyvereivel együtt. Elena felállt és elsétált a CD lejátszóig. Betett egy rock számot és töltött magának egy italt. Tőlem meg se kérdezte, hogy kérek-e, bár mit várjak? Tudtam, hogy senki sem fog tárt karokkal fogadni, de azért nem kellene levegőnek nézni. Mivel ami a szívemen, az a számon is, kicsit felháborodottan néztem a maffia koronázatlan királynőjére és a tisztelet szemernyi szikrája nélkül kérdeztem:
    - Mi baja velem?
    Elena összevonta a szemöldökét és kortyolt egyet. Léptei halkak és ruganyosak voltak, mint a suhanó madár szárnycsapásai. Odajött hozzám és leült kicsit messzebb tőlem, mint az előbb.
    - Tudod én Velnias édesapjának a nővére vagyok... kb. egy idős vagyok a te apáddal. Találkoztam vele... elbűvölő, sármos, vicces és céltudatos ember volt, akkor még. Csak pár hétig tartott, de azt hiszem, az volt életem legszebb időszaka. Aztán találkozott édesanyáddal és már esély sem volt az újra kezdésre. Csak akkor gondoltam bele: mekkora szégyent és fájdalmat okoztam azzal a kis kalandommal a családomnak. Furcsa, hogy akkor boldog voltam, pedig nem volt helyes és célra vezető. Utána Kanadába mentem és megalapítottam álnéven a saját szervezetemet – mondta halkan a múltba merülve.
    Átéreztem amit ő, hálás voltam neki, hogy úgy megnyílt előttem. Ő és apa? Ahogyan jobban megnéztem Elenát, nem volt csúnya. Igazából szépnek lehetett mondani azt az éktelen sebhelyet az arcán.
    - Túlságosan is tudom mire gondol. Hogyha nem veszi sértésnek, megkérdezném: hogyan jutott el idáig és... miért hagyja, hogy az emberek azt higgyék magáról, amit?
    Fogalmam sincs miért kérdeztem ezt, nem is érdekelt. Elena felkapta a fejét a kérdésemre.
    - Nekem sosem volt olyan tehetségem, mint az öcsémnek. Ő jó volt, hibátlan és igazán szerettem. Elválaszthatatlanok voltunk, míg az apám a pofámba nem vágta, hogy sosem leszek olyan, mint Robert. Persze ez tény volt, de nem akartam elfogadni, makacs voltam és fiatal. Elszöktem messzire és kavarni kezdte, öt év múlva pedig kinyírtam azt a mocskot. Mármint az apámat, a öcsémet sosem tudtam volna bántani. Velnias pont olyan, mint ő. Külsőre és belsőre is, mintha csak őt látnám... - mondta és újabbat kortyolt.
    Enyhén megkövülten ültem ott mozdulatlanul és emésztettem egy kicsit, már csak arra lettem figyelmes, hogy Elena feláll és egy „még látjuk egymást” mondattal magamra hagy. A gyomrom hatalmas golyóvá tömörült, fájni kezdett a szívem. Megláttam magamat a szavai mögött és fáj, az egész. Féltem, hogy én is meg fogok keseredni, mint ő . A határidő, mint az éhes tigris tátotta felém hatalmas száját és én rettegtem tőle. Nem csak féltem, a szó szoros értelmében rettegtem. Még sosem éreztem ilyesmit, de nem is akartam.
    Nem... soha nem fogok eljutni idáig... majd csak lesz valahogyan – gondoltam felállva.
    Tekintetem akaratlanul is az órára téved, nem az időt néztem, hanem a dátumot.
    Harmincadika... már két napja késik...
    Gyorsan elhessegettem a kósza gondolatokat és felállva a fürdő felé vettem az utamat.

2011. március 20., vasárnap

8. fejezet



- Velnias úr... kérem keljen – hallottam egy női hangot magam mellől.
Mivel a hang nem szűnt kinyitottam a szemem és észrevettem, hogy teljesen meztelen vagyok. Egy fiatal, szőke hajú csaj keltegette a mellettem fekvő Velniast. Lassan ráeszméltem, hogy a kanapén fekszünk, ami elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjünk rajta. Ő mellettem aludt, félig rajtam. Az egyik kezemet maga alá temette, amit óvatosan kihúztam és oldalba böktem.
- Csak öt percet, angyalom. Jane, mond meg annak, aki rám vár, hogy várjon tovább – motyogta halkan és vakon intett egyet a -szerintem legalább is- aktakukacnak.
A csaj kiment és halkan becsukta maga mögött az ajtón. Venias kinyitotta gyönyörű szemeit és még szorosabban ölelt magához. Ösztönösen bújtam a karjaiba, csak akkor jutott eszembe, hogy nem adtam át neki az üzenetét. Vállat vonva kezdtem karcolgatni a körmeimmel a vállát, mire Velnias a hajamba temette az arcát.
- Most befizethetem pszichológushoz...- mondta, hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Erre nekem is nevetnem kellett. Olyan régen nevetettem már igazán. Az eddigiek csak maszkszerű kényszerröhögések voltak, de az akkor nem, igazi szívből jövő volt és ezt ő is hallotta.
- A Szállító keres.
Összevont szemöldökkel nézett le rám, majd felvette azt az imádni valóan helyes félmosolyát és a hasamat kezdte simogatni. Végül elégedetten megcsókolt, ugyanolyan delejez hatása volt rám, mint mindig.
- Akkor el kell halasztanunk a terveimet – mondta legörbült szájszéllel, még akkor is hihetetlenül aranyos volt.
    - Majd bepótoljuk – nyugtattam meg megcsókolva.
Végül kénytelen voltam elengedni. Gyorsan elment zuhanyozni, én pedig egy takarót magamra terítve hallgattam a víz csobogását. A szívem repesett az örömtől és a mámortól, míg az agyam már aggódott. A két hetes határidő túl közelinek tűnt és fenyegetően meresztette rám a hatalmas, vörös szemeit. Féltem a holnaptól, de élvezni akartam a mát is. Velniassal akartam maradni, hisz szerettem őt, mindennél jobban. Tudtam most már, hogy ő is így érez irántam.
Akkor miért teszi ezt velem apám? - kérdeztem magamtól.
Hihetetlenül gyűlöltem abban a pillanatban és azt kívántam, bárcsak sosem lettem volna a maffia tagja, bárcsak sosem kellene elhagynom azt a férfit, aki szeretek még az életemnél is jobban.
A másik oldalamra fordulva kibámultam a hatalmas ablakon. Már javában benne járhattunk a napban, mivel fullasztóvá kezdett válni a hőség. Már majdnem olyan volt, mintha nyár lenne, de a fák utolsó virágai még csak akkor hullottak le. Hirtelen egy puha száj tapadt a nyakamra. Az ijedségtől összerezzentem, majd ellazultam, amikor megláttam, hogy csak Velnais az.
- Aludj egyet... vagy gyere le. Ehhez te is értesz, hogyha van kedved. Utána elmegyünk valahová, rendben? - kérdezte azokkal az átható, kék szemeivel.
- Persze – motyogtam.
Utolsó puszit nyomott az ajkaimra és távozott. Igazából semmi életkedvem nem volt, nem akartam semmit sem csinálni. Mivel viszont nagyon melegem lett, így meg kellett keresnem a légkondi kapcsolóját. Valószínűleg komikus látványt nyújthattam egy takaróba burkolva, ahogyan a falat tapogatom egy kapcsolót keresve, amit végül egy távirányítóba beépítve találok meg, Még jó, hogy nem látott senki. Elindultam lezuhanyozni, a víz mindig is jó hatással volt az idegeimre. Ellazítottam minden izmomat és megnyugodtam egy kicsit.
Miután eléggé kiáztattam magam elindultam ruhát keresni. A szekrényben a lehető legvisszafogottabb ruhák közé tartozott az az összeállítás, amit végül választottam. Egy farmer miniszoknyát és egy elég keveset takaró toppot húztam. Felvettem a listámra, hogy finoman meg kell említenem Velniasnak, hogy a kurvák ruháit nem szívesen hordom. A sebemre új gézlapokat ragasztottam -amiket a fürdőszobában találta-. Mivel nem szerettem volna védtelenül összefutni Malay-al, vagy bármelyik vadásszal a folyosón, elkezdtem kutatni valamilyen fegyver után.
Nem hagyhatta el a pisztolyomat... nálam volt... ide kellett valahova raknia... - gondoltam szabályosan felforgatva a szobámat.
Végül az éjjeliszekrény egyik fiókjában találtam meg a fegyveremet és egy kést egy hatalmas csomag fájdalomcsillapító mellett. Gyorsan magamhoz véve őket elindultam a folyosókon. Már majdnem teljesen pontosan tudtam, hogy hol van Velnias szobája. Feltűnt, hogy útközben csak egy-két pasival találkoztam, akik csodálkozva végigmértek, de inkább békén hagytak.
Mikor elértem azt a bizonyos ajtót felemeltem a kezem és bekopogtam.
- Gyere csak, drágám – hallottam Velnias hangját.
Abban a pillanatban ismét madarat lehetett volna velem fogatni. Széles mosollyal léptem be. A dolgozószoba tele volt testőrökkel, de valamiért furcsán kettéoszlottak, az öltözékük is más volt. A hatalmas íróasztal keresztben volt, Velnias ült az egyik, egy idegen pedig a másik oldalon. A testőrök hada kettéváltak, az egyik a szerelmem mögött állt, ők fekete öltönyt és makulátlan inget viselt. Míg a másikon tíz-tizenöt vadász és bérgyilkos állt, talpig fehérben, akár csak az a férfi, aki az asztal másik oldalán ült. A falap közepén egy fehér csomag volt, kb. két tenyérnyi. Fel volt hasítva, de még érintetlen volt.
- Áh... pont jókor, Angel – mondta Velnias. - Ő itt a Szállító és fordítva.
Mosolygott, mégis fagyosnak éreztem a levegőt. Az ellenségesség hegyei úszkáltak minden felé, a semmi is szikrázott. A testőrök, sőt még Szállító is a fegyverét markolta a zsebében, miközben hideg vigyort eresztett meg felém. A férfi már a negyvenes évei elején járhatott, arca kicsit ráncos volt, de ennek ellenére kisportolt és arisztokratikus tartása volt. Haja tökéletesen lesimítva állt, mintha minden egye szálát egyenként állították volna be. Látszott rajta az idő és a fáradság, viszont valami hihetetlenül elszánt barna szemeben. Ugyanakkor valami fenyegető és félelmetes vette körül a lényét.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek – állt fel, hogy kezet rázzon velem.
Szerencsére még sosem láttam és nem is ismert fel engem. Apám elég gyakran válogatta a beszállítóit, mivel általában mindig mindenkiben talált valami hibát, amit aztán elfogadhatatlannak nagyított és kitette az embereke szűrét. Igazából én is ilyen voltam, bár nem annyira kegyetlen és szarkasztikus, mint ő.
Ekkor Esme rontott az ajtón. Rövid, fekete nadrágot és kék pólót viselt, ami finoman tapadt a testére. Haja akkor is lágyan omlott a hátára és a vállára, arca még mindig olyan volt, mintha valami természetfeletti lény lenne.
- Bocsika a késésért, feltartottak – mondta és odalibbent a bátyja foteléhez.- Szia Angel. Mit hoztál ma nekünk?
Olyan természetes , mégis csodás volt, ám a Szállító arca még mindig fagyos maradt, mint Szibéria.
- A szokásost. Viszont ami azt illeti... megtámadták a szállítmányt a másik oldalon hajnalban – magyarázta tárgyilagosan.
Tudtam, hogy apám területét értette a „másik oldalt”. Hogyha két maffiózó összekap egymással, akkor az embereik, a beszállítóik és mindenki hadba áll. Ez azóta szabály volt, amióta világ a világ. Elég primitív, hogy ott tesznek keresztbe egymásnak, ahol csak tudnak, de ez nagyon is jól esik neki. Elvégre miért csinálnák másért?
- Tudom... akadt egy kis gond Knox-al az utóbbi időben, de megoldom majd – válaszolta a homlokát dörzsölve Velnias.
    Fájdalmas tőr hatolt a szívembe, alig kaptam levegőt, mintha egy elefánt ült volna a mellkasomon. Ismét belém hasított a félelem a jövőtől. Velnias másik felére sétáltam és a háttámlájára támaszkodtam. Éreztem, ahogyan a vadászok szemei a hátamba fúródnak.
    - Igen, de így kétszeresére nőttek az árak.
    A szerelmem szemei megvillantak. Ujjait az asztalra helyezte és lassan felemelkedett, elég félelmetes látványt nyújtott. Hirtelen pokoli dühös lett, látszott a mozdulatain. Izmai megfeszültek, amikor Esme a vállára tetet és finom mozdulattal visszanyomta a fotelba.
    - Csss... - súgta neki észrevehetetlenül.
    Gondoltam, hogy Velnias nem tűr változtatást az engedélye nélkül, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Hogyha valamiből kevesebb van, az értelemszerűen drágább is lesz. Az igaz. Hogy előre értesíteni kellett volna a vezért, vagy az illetékest ilyen ügyben. Esetleg segítséget kérni.
    - Itt az árakat én szabom. Nem pedig te... vagy megkívánod szegni a megállapodásunkat? - kérdezte egy hatalmas levegővétel után.
    A Szállító arca megrezdül, valószínűleg látta, ahogyan Velnias keze szép lassan a zsebébe csúszik és ráfonódik a pisztolyára. A félelem apró szikrája kezdett pattogni a tekintetében, a helyében én is féltem volna a szikrázó szemű maffiózótól. Észrevette, hogy Esme milyen fesztelenül ül még abban a hideg környezetben is, viszont az arca teljesen komoly volt.
    - Tekintve, hogy egy büdös szót nem szóltál arról, hogy megtámadtak: az áremelkedés nem vonatkozik erre a körzetre – mondta a lány rutinosan, egyik kezét kinyújtotta hátra.
    A nemrég látott szőke hajú csaj a kezébe nyomott egy pisztolyt, amit Esme lágyan az ölébe csúsztatott.
    - Nézzétek... nem verhetem magam puszta formaságok miatt önköltségekbe, a többi felvásárlónak semmi gondja nem volt az emelésekkel. Hogyha ezt ti sokalljátok... - kezdte a Szállító megfontoltan.
    - Válaszút elé szeretnél minket állítani? - tudakolta közbevágva Velnias, láttam, ahogyan Esme keze még mindig a vállán van. - Nem vagy abban a helyzetben jelenleg...
    Egyik kezét felemelte és a mutatóujját a fehér porba mártotta, majd egyszerűen lenyalta. Pár pillanat után a húga is így tett. Velnias rám nézett és intett egyet.
    - Csak tessék... kóstolótól semmi bajod nem lesz.
A kezem egy kicsit remegett, amikor lenyaltam róla a drogot, volt benne valami furcsa. Apám egyik beszállítója kóstoltatta meg mindig velem is az áruját, hogy bizonyítsa: nem tett bele semmi ártót. A Szállító neki még csak a közelében sem volt, persze tiszta volt az anyag, de egy kicsit furcsa is. Hogyha a maffiában egy vezér nem megfelelő drogot ad át a terjesztőinek, akkor oda a hírnevének, ami még a pénznél. Nem véletlenül volt az anyagnak a másik neve a fehér fizetőeszköz. Minden maffiózónak meg van a maga specialitása, amiben a legnagyobb hálózatot építette ki. Hogyha ez a hálózat megromlik, akkor az a muki halott lesz bizonyos időn belül, ezért ellenőrzik személyesen az árut a vezérek.
    - Honnan van? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
    - Mexikói, az egyik legjobbtól – jött a válasz a Szállítótól.
    - Mi a baj, drágám? - tudakolta Velnias közelebb húzva magához.
    Apám szállítója azt is elárulta, hogy milyen anyagokkal lehet manipulálni a drog állagát, színét és mennyiségét is úgy, hogy csak az igazán figyelmesek vegyék észre. Abban is volt valami, ami kicsit durvább volt érintésre, mint maga az anyag és másmilyen íze is volt.
    - Valamivel hígítja – súgtam a fülébe.
    Velnias szemei ismét villantak egyet és furcsa kézmozdulatot tett Esme felé, aki egy kicsit elpirult arccal ismét belekóstolt a drogba. A bátyja is így tett, de akkor már hosszan elízlelgette, végül összevonta a szemöldökét.
    - Milyen szart akarsz ránk sózni? Jane, adj valami piát gyorsan! - mondta szigorúan.
    A csaj három percen belül odanyújtott neki egy pohár italt, majd Esme-nek is. Nekem valamiért vizet hozott,a mit elfogadtam és egy perc alatt eltüntetem. Észre sem vettem addig, hogy milyen szomjas vagyok.
    - Jane... kísérd ki az udvarra Angelt, ameddig mi beszélgetünk – kérte Esme mosolyogva .
    A csaj óvatosan bólintott, majd intett egyet az ajtó felé. Tudtam, hogy esélyem sincs nemet mondani, miután Velnias gyorsan puszit nyomott a számra és meglökött egy kicsit. Biztosra vettem, hogy ebben a beszélgetésben nem a szavak, hanem a fegyverek fognak beszélni. Jane előzékenyen előre engedett mindkét ajtón, így kijutottunk a napsütésben fürdő parkba. Jó volt teleszívni a tüdőmet a friss, tavaszi levegővel. Kicsit elmerengtem azon, hogy Esme fiatal kora ellenére mennyire otthon van a maffia ügyiben, akár csak a négy, öt évvel azelőtti önmagamat vetítették volna magam elém. Pont annyi tűz éget benne, csak ő nem akart olyan kétségbeesetten menekülni ebből a környezetből. Lassan végignéztem Jane-en. Magassarkút hordott, szűk farmerral és kosztümkabáttal. Igazából nem volt csúnya, csak a fekete keretű szemüvegét kellett volna kontaktlencsére cserélnie és a haját kiengednie. Már kívülről is túl műveltnek tűnt ahhoz, hogy egyszerű csicskás legyen egy maffiavezérnek
    - Mióta dolgozol Velniasnak? - kérdeztem leülve az egyik padra.
    - Huszonöt éves korom óta... már két éve – mondta kicsit meglepetten.
    Feszengve nézett le rám vastag szemüvege mögül.
    - Az sok idő. Jól bírod mellette. Egyébként Angel vagyok – mutatkoztam be késve.
    Jane elmosolyodott és leült mellém. Arca kicsit kipirosodott, valószínűleg eszébe jutott az amit az ébredésemkor látott.
    - Tudom, ahogyan mindenki ebben a házban. Velnias úr mindenkinek megmondta, hogy egy rossz nézés feléd és annyi bárkinek.
    Tehát ezért nem szóltak hozzám a folyosón, nem tőlem, hanem Velnias haragjától féltek. El tudtam képzelni miket tehetett eddig, hogyha még látatlanban is így szót fogadtak neki az emberei. Addig csak apámnál tapasztaltam ilyet, de ahogyan hallottam hogyan beszél Jane róla, megállapítottam, hogy ő is pont olyan temperamentumos, mint az édesapám.
    - Mi vitt rá, hogy itt dolgozz? - kérdeztem végigmérve a hatalmas házat.
    Valamiért nem értettem hogyan képes egy épeszű ember, önszántából a maffiának dolgozni. Egyáltalán hogyan állhat szóba valaki ilyen emberekkel? Nekem nem volt választásom, de ha lett volna biztosan nem azt az utat választom, mint amit akkor jártam. Gyűlöltem magam azért, mert olyan családba születtem. Viszont hogyha nem lenne az alvilág sosem találkoztam volna Velniassal, így inkább nem szóltam semmit.
    - Akkor jó ötletnek tűnt... - motyogta Jane.
    Kutatóan lestem rá, mire vontatottan kibökte:
    - Igazából... Velnias miatt... persze tudom, hogy esélyem sincs nála, ő csak az olyan szépségeket szereti, mint te. Tiszta őrült vagyok, tudom. Soha senki nem tenne meg ennyit egy olyan férfiért, aki még csak rá sem néz. Ennyi szennyt senki sem visel el, a fegyverekről nem is beszélve.
    Megsajnáltam hirtelen, annyira elkenődöttnek tűnt. Viszont kicsit féltékeny lettem, nem akartam, hogy Velnias valaha másé legyen, ő az enyém.
    - Figyelj... hogyha Velnias nem is, de egy srác biztosan felfigyel rád. Mondjuk ha kicsit több önbizalmad lenne... minden pasi felfigyel egy magabiztos csajra.
    El sem hittem volna, hogy valaha egy önbizalom hiányos lánynak fogok tanácsot adni.
    - Én meg az önbizalom, két különböző dolog – tiltakozott Jane.
    - Dehogy is. Próbáljunk ki valamit... Vedd le a kabátot és engedd ki a hajad – ajánlottam kedvesnek szánt mosollyal.
    Kicsit tétovázott, majd mivel -szerintem- meggyőzőnek találta a vigyoromat, levetette a kosztümkabátját, ami alatt fehér inget viselt. Amint kiengedte a szőke haját, az finom csigákban omlott a vállára. Igazából tényleg jól nézett ki.
    - Oké... nincs véletlenül kontaktlencséd?
    Jane szemei kitágultak, mintha valami rosszat mondtam volna.
    - Van, de a szemüveget jobban szeretem... - vallotta be egérhez hasonló hangon és előhúzott egy kis dobozt a zsebéből.
    - Nem baj, rakd csak be – unszoltam és lekaptam róla azt az ocsmány szemüveget.
    Amint lecserélte, olyan volt mintha egy teljesen más ember állna előttem. Kicsit furcsa volt, hogy ilyen dolgoktól ennyire más személyiségnek látszott.
    - Oh... nagyon jó. Még csiszolsz kicsit a stílusodon és tökéletes lesz. Például a beszéden... nem kell mindig a jó kislányt adni, oké? Simán lehetsz csak önmagad.
    Alig fejeztem be a mondatot, megjelent a felénk közeledő Velnias. Ingén vérfoltokat láttam, kezében fegyvert, amit útközben kecsesen az egyik fa tövébe dobott. Arcán helyes mosoly húzódott, amint odaért hozzám magához ölelt és megcsókolt. Hallottam ahogyan Jane meglepetten felnyög mellettünk, de nem igazán foglalkoztam vele.
    - Most már sokkal jobb. Ennyi hülyét egy helyen... - morogta, majd Jane-re lesett és kitágultak azok a gyönyörű szemei.
    Rám nézett azzal a tipikus „mit csináltál már megint?” nézéssel. Aztán tetőtől talpig végigmérte a legújabb „művemet” és elismerően bólintott.
    - Jane, kérlek menny be és felügyeld a takarítást – mondta nagyot sóhajtva.
    - Igen, köszönök mindent, Angel – motyogta a csaj, azzal elment az ajtó felé.
    Velnias miután távozott felnevetett. Ujjai játszani kezdtek a hátamon.
    - Fél órára hagylak magadra és egyből megrontod a könyvelőmet.
    Én is felröhögtem erre és még szorosabban bújtam hozzá. Olyan jó és tejes érzés volt, amikor vele vagyok. Nem fogható semmihez a világon.
    - A világ sosem lehet elég romlott.
    Leült a padra és az ölébe húzott. Olyan látványt festhettünk úgy, mint két szerelmes tini, bár ezt szerintem ő sem bánta. Szorosan magához ölelt és a fülembe súgta azt szót, amitől hatalmasat dobbant a szívem:
    - Szeretlek.
    - Én is téged – válaszoltam elmosolyodva.

2011. március 18., péntek

7. fejezet

Hogyha bárki elgépelést, helyesírási hibát, vagy egyebet talál ebben, vagy bármelyik fejezetben, azért bocsánatot kérek. Ide még a Merengős feltöltések előtt teszem fel, amint kész van és utána küldöm csak el a bétámnak, így ezek a "nyers" változatok.
A megértést előre is köszönöm.


Halk hortyogásra ébredtem. Kivételes módon semmim sem fájt és ez jó jelnek tűnt, hogy kinyissam a szememet is. Korom sötét volt a szobában, kellett pár perc, amíg eljutott a tudatomig, hogy hol is vagyok. Emlékeztem, hogy valahol mellettem kell lennie egy éjjeli lámpának, így találomra kinyújtottam a kezemet jobbra. Szép szóval élve: egy jó büdös szart sem találtam. Végül a bal oldalamon megtaláltam a lámpám és felkapcsoltam. A szoba olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Vörös és elegáns, ugyanakkor megnyugtató otthonosságot árasztott. Isteni illat terjengett minden felé, amikor teleszívtam a tüdőmet vele, úgy éreztem jobb helyen nem is lehetnék. Ám valami hiányzott... illetve valaki. Velnias akkor már sehol sem volt, a horkolás pedig az egyik széken alvó vadásztól jött. Az volt, aki mindig Velnias után mászkált és aki olyan ellenségesen nézett mindig rám. Akkor nem tudott ilyesmit csinálni, mivel a legszebb álmok birodalmában volt. Bunkó módon azt kívántam bárcsak olyan rém álma lenne, amiből hogyha felkel egész nap attól retteg, nehogy megtörténjen. Fekete nadrágot és inget viselt, azzal az idegesítő, fehér kabáttal. Haja kicsit kócos volt, de a hold fény tisztán megcsillantak a szálain. A szája félig nyitva volt, nyála kiserkent rajta és végigfojt az állán. Mondhatom: undorító látvány volt. Láttam a pisztolyát az övében és a kését zsebében, így úgy döntöttem, hogy inkább nem keltem fel.
Óvatosan kimásztam a súlyos takaró tömeg alól, miután eleget néztem a Velnias teste után maradt mélyedést. Emlékeztem még az álmomra és nem tudtam megtörtént-e, rossz érzésem volt tőle, de lassacskán be kellett látnom: lehet, hogy igaz valójában. Ezen gondolkozva settenkedtem ki a szobából, a szintén sötét folyosóra.
Esélyem sem lenne nála, csak egy menetre kellenék neki – gondoltam eltűnődve. - Csak egy mocskos Knoxnak tart, aki szerinte úgy ugrál, ahogyan ő fütyül. Akkor meg mire volt jó az előbbi?
Mivel fogalmam sem volt, hogy hány óra volt, úgy tűnt mintha az ájulásom csak pár órája lett volna. Viszont akkor még fent volt a nap, akkor pedig már csak a csillagok és a hold tündökölt az égen. Kicsit fázni kezdtem a vékony hálóingben, ami a szekrényemben lévő ruhákhoz képest szolidnak lehetett mondani. Velnias, vagy Bill biztosan nem onnan vette. Valamiért jól esett visszaemlékezni azokra az érintésekre, amikkel Velnias adományozott meg. Csókjai emlékébe még akkor is összeborzongtam.
Csak mentem, fogalmam sem volt merre, végül egy ismerős részre értem. Ám azt nem igazán tudtam mikor és hová mentem rajta. Elértem azt az ismert, fehérre mázolt ajtót. Ösztönösen emeltem a kezemet és kopogtam. Az a várva várt hang szólt ki, ami gyógyír volt minden bajomra:
- Szabad.
A térdem akaratlanul is megremegett, a gyomrom egyetlen, tömör gombóccá zsugorodott össze. Reszkető kézzel nyomtam le a kilincset. Odabent a szokásos fény fogadott, minden olyan volt, mint amikor legutóbb láttam, de a belépés érzése más volt. Nem undorral és félelemmel léptem az a küszöböt, hanem örömmel, izgalommal. A szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam Velnias gondterhelt alakját a hatalmas íróasztal mögött. Még akkor is olyan ellenállhatatlanul helyesnek és vonzónak láttam, mint még soha senkit az életemben. A lelkem szabályos bukfencet vetett, ahogyan felnézett rám és ajkára kiült az a jól ismert, lehengerlő mosoly. Úgy éreztem tökéletesen biztonságban vagyok innentől és ezt az illúziót egy atombombatámadás sem változtat hatja már meg. Ekkor akaratlanul is megszólalt a fejemben egy édes, angyali hang: szeretem.
Velnias -mint mindig- fehér inget viselt nyakkendővel, öltönye a kanapén hevert árván. Vonásaira boldogság ült ki, amikor felemelkedett, hogy szem ügyre vegyen. Tengerkék szemeiben az a türelmetlenül várt fény lobogott.
Velnias -mint mindig- fehér inget viselt nyakkendővel, öltönye a kanapén hevert árván. Vonásaira boldogság ült ki, amikor felemelkedett, hogy szem ügyre vegyen. Tengerkék szemeiben az a türelmetlenül várt fény lobogott.
- Angel... azt hittem nem fogod megtalálni a szobámat – mondta felém sétálva.
Léptei még mindig ruganyosak voltak, de volt bennük valami természetes fáradtság. Pontosan ismertem mint érezhet, agyilag és testileg is már a végenergiatartalékait élte fel. Hogyha egy nehezebb mozdulatot kellett volna tennie, biztosan összeesik.
- Csak mentem össze-vissza – motyogtam halkan.
- Akkor a legjobb helyre kerültél. Jobban érzed magad? Doki azt mondta, hogy a gyógyszerektől felléphet fáradékonyság, fejfájás meg valamilyen stressz... ami az agy rázkódás után van...
Közben odaért elém és magához ölelt, én meg ösztönösen úgy bújtam az erős karjaiba, mintha az lenne az egyetlen stabil pont a világon.
- Most már sokkal jobban vagyok – mondtam elmosolyodva, úgy igazából.
Kicsit csodálkozva nézett le rám, olyan volt mintha valami változást keresne, de nem találna.
- Gyönyörű vagy, amikor így mosolyogsz, sosem láttalak még így – vallotta be nagyot nyelve.
Erre még jobban vigyorognom kellett, annyira aranyos volt. Valamiért akkor tökéletesen biztos voltam, abban, hogy az helyes és az a legjobb nekem. Minden addigi fájdalmamat és szenvedésemet elfelejtettem, minden rosszat kitörölt és csak a jó, a szép maradt meg bennem.
Szája a következő pillanatban már az enyémen volt. Olyan tökéletes volt, mint amit a filmeken láttam és a könyvekben olvastam. Semmivel nem lehetett összehasonlítani. A világ már forgott velem,a mikor pár centire elhúzódott és homlokát hatalmas sóhaj közepette az enyémnek támasztotta. Felemeltem a kezemet és végigsimítottam a szemei alatti lila karikán, még az is tökéletes volt.
- Fáradt vagy – állapítottam meg hatalmas szakértelemmel.
Elmosolyodott az arcomat látva és puszit nyomott a számra.
- Te is, mégsem alszol, hanem éjnek idején a folyosókon bóklászol. Egy jó maffiózónak ilyennek kell lennie, mert azt mutatja, hogy sok a munkája és van miért aggódnia.
Lazán vállat vontam. Nem voltam álmos, csak az a megszokott, ólom szerű fáradság lengett körül. Viszont még ez is gyógyulni kezdett és egyre jobban idegesített a kötés a kezemen. Így csak az egyik kezemmel tudtam a hajába túrni.
Valószínűleg látta milyen kényelmet len a kötésem, mert az asztalon lévő ollóhoz nyúlt és pár gyakorlott mozdulattal levágta. Nem lehetett se szépnek, se gyógyuló félben lévőnek nevezni a sebemet. Mély volt és csúnya, ezen nem lehetett változtatni. Velnias valahonnan előhúzott pár gáz lapot és leragasztotta vele a kezemen éktelenkedő förtelmet.
Selymes és jóleső volt minden érintése.
- Min dolgozol? - kérdeztem az asztala felé néztem.
Egy levél volt a közepén, ismerősen hajtott, nehéz, elefánt csont színű papírra általam annyiszor látott kézírással azt a szöveget láttam, amit sosem akartam.
- Egy Meghívó... apámtól... - súgtam alig hallhatóan.
Erre olyan szorosan ölelt magához, hogy éreztem a szívverését és valószínűleg ő is az enyémet. Halkan, mégis kristály tisztán, búval teli hangon súgta a fülembe a szavakat:
- Két hét, Angel. Nem akarom megölni az apádat.
A könnyeim akaratlanul eredtek el és folytak végig az arcomon. Velnias gyors mozdulattal letörölte őket és tovább suttogott:
- Semmi baj nem lesz... két hét és visszatérsz a régi kerékvágásba. Te élni fogod a saját életedet, én pedig az enyémet.
Ez csak még jobban letargiába ejtett. Kétségbe esetten bújtam hozzá és meg sem próbáltam arra gondolni, hogy mi lesz ha letelik a két hét. Nem akartam semmit, csak azt, hogy velem legyen.
- Addig velem leszel legalább? - kérdeztem a szemeibe nézve.
Ajka egy kicsit felfelé görbült és válaszként megcsókolt.
- Ameddig csak akarod. De most már nyomás aludni... - mondta és felkapott.
Egy cseppet sem esett nehezére, hogy az én hatvan kilómat kellett cipelnie. Nem véletlenül edz olyan keményen minden reggel. Megállt egy ajtó előtt, ami ismerős volt. Pár másodperc gondolkozás után rájöttem, hogy ez az én szobám ajtaja.
- Itt volnánk, kisasszony – mondta és kinyitotta előttünk.
Bent letett az ágyon és leült mellém. Óvatosan betakargatott és várakozóan nézett rám, olyan hihetetlenül szexi volt azzal a féloldalas mosolyával, a kócos hajával és azzal, ahogyan az ing megfeszült a mellkasán. Kezeivel megtámaszkodott a fejem két oldalán és megcsókolt, annyi tűz és szenvedély volt benne, aminek még egy jéghegy sem tudott volna ellenállni.
A következő pillanatban már felettem volt és mohón lecsapott a nyakamra. Halk nyögéseket csalt ki belőlem, kezeim felfedező útra indult a mellkasán, a hátán és minden ruha által engedett területen. Mivel szerintem hihetetlenül idegesítő volt az az ing gyors mozdulatokkal meg is szabadítottam tőle. Közben a vállamat kezdte hol harapdálni, hol csókolgatni, ami olyan jól esett, mint még egyetlen érintés sem a világon. A vér vadul száguldott az ereimben, a szívem úgy vert, akár a kolibri szárnyai. Velnias szépen lassan lesimította a vállaimról a hálóing pántjait, minden mozdulatát csókok követték. Végül teljesen lekerült rólam az a kevéske textil is. Akármennyire is szeretném tagadni, gyakorlott mozdulattal nyúltam az övéhez, mire vadul megcsókolt és kezdetét vette életem legjobb éjszakára.
XXXXXXXXXXXXXX

Kicsit zúgó fejjel ébredtem arra, hogy a nap kíméletlenül süt a szemembe. Éreztem ahogyan kér erős fonódik a derekam köré, mennyei illat kerített hatalmába. A fejem Velnias mellkasán feküdt, akinek hallottam az aranyos szuszogását. Lassan nyitottam ki a szememet, mert bántotta a napfény. Már jócskán benne járhattunk a délelőttben, mivel fullasztó levegő árasztotta el a szobámat. Nem akartam felkelni, de éktelenül korogni kezdett a gyomrom és fájni a kezem. Sajgott és égett, de nem akartam megzavarni a pillanatot. Végül lélegzet visszafojtva kicsusszantam a takaró alól úgy, hogy Velnias ne ébredjen fel. Halkan elvánszorogtam a hálóingemig, ami a szoba túloldalán díszelgett -hogy miért azt senki ne kérdezze-. Végül meg kellet állapítanom, hogyha azt veszem fel, ugyanazt értem el, mintha meztelenül mászkálnék.
Kerestem egy szűk toppot és egy bugyit magamnak, majd a lehető legkisebb zajjal kislisszoltam a szobámból valami kajáért. Amikor becsuktam az ajtót, még láttam, ahogyan Velnias a másik oldalára fordul és alszik tovább. Megpróbáltam a legkevesebb feltűnés nélkül végigmenni a konyháig vezető úton, de abban az öltözékben ez nem igazán jöhetett össze. Mohó tekintetek ragadtak rám minden felé, néha még pár nagyon elmés megjegyzést is kaptam, viszont erőteljesebben akadályozni az utamat senki sem merte. Biztosan Velnias mondott rólam valamit nekik. A nappaliban azonban olyan látvány fogadott,a mire egyáltalán nem számítottam. A hatalmas kanapén csak Billt láttam, de ha jobban megnéztem láttam Esme vörös haj koronáját is, amint vadul csókolóztak. Egyből elfordultam és megköszörültem a torkomat. Persze, hogy a vadászok kiszorultak a folyosókra, gondolom megütötték volna a bokájukat, ha a vezér húgát kukkolják.
Bill és Esme? Ne már... Hiszen idősebb, mint a bátyja – gondoltam csodálkozva. Motoszkálás hallatszott, majd Bill rekedtes hangja:
- Angel... megfordulhatsz nyugodtan.
Lassan tettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és feszengve nézet végig először a kigombolt ingű Billen, majd a kipirult arcú és zilált hajú Esmen. Zavarban voltam, biztosan nem az én szememnek szánták az előbbi jelenetet.
- Sajnálom, ha megzavartalak titeket... én csak a konyhába készültem... - hebegtem halkan.
Esme felállt és odasétált hozzám, szemei úgy csillogtak, mint a drágakövek. Száján egy kicsit félrekenődött a rúzs, amit gyorsan letörölt.
- Angel... megkérhetünk rá, hogy ne mond el ezt Velniasnak? - kérdezte őszintén.
Olyan szép volt, teljesen szürkének éreztem magam mellette. Még abban a zavart pillanatban is olyan volt, akár az angyalok.
- Nagyon kiakadna ránk és... Esme-re meg főleg... - tette hozzá a háttérből Bill.
- Per-sze... Akkor most elmehetek? - tudakoltam és már meg is tettem az első lépést a konyha ajtaja felé.
Amikor becsuktam magam után az ajtót hatalmasat sóhajtottam. Teljesen transzba ejtett az imént látott tény.
Persze megértettem Esme-t, Bill igazán helyes volt és kedves, de akkor sem kellene ezt csinálniuk Velnias háta mögött. Hihetetlenül ki lesz rájuk akadva. Amúgy is hangulat ember, hát még hogyha megtudja, hogy az egy szem húga az orvosával kavar – fűztem a gondolatokat, miközben összeszedtem a kajámat.
Chang nem volt a konyhában, így az -legnagyobb örömömre- teljesen üres volt. Gyorsan összedobtam két szendvicset és kielégítettem a gyomrom hangos korgással jelzett igényeit. A gondolataim akaratlanul is visszakalandoztak Velniashoz. Arra az imádni való mosolyra, arra a rabul ejtő számpárra és tulajdonosa édes szavaira, mindent feledtető érintéseire. Tíz centivel a föld felett lebegve kezdtem neki reggelit csinálni neki, hogy miért azt senki se kérdezze. Valamiért olyan voltam, mint egy szerelmes tini. Rántottát készítettem pirítóssal, ezt még én is megtudtam csinálni. Arcomról le sem lehetett volna vakarni a vigyort, ám a konyhába belépő személy tökéletesen megtette. A vadász lépett be, aki „őrzött” engem éjjel. Még mindig ugyanabban a ruhában volt, de arcára gúnyos, megvető mosoly ült ki.
- Most biztosan azt hiszed, hogy nyeregben vagy, igaz? Hát nem, csak egy ribanc vagy, akit megdöntött és néhány nap múlva a sarkon, vagy holtan fogod végezni. Jobban tennéd, ha nem reggelit, hanem koporsót készítenél – mondta és leült az egyik székre. Szemeit folyamatosan rajtam tartotta, láttam, ahogyan végigméri minden egyes porcikámat. Undorodni kezdtem tőle és felfordult a gyomrom.
- Áruld már el legalább, hogy ki a franc vagy? - kérdeztem bunkón.
- Sam Malay vagy, de neked csak Malay. Mond meg neki, hogy a Szállító két óra múlva és várja őt –  azzal otthagyott.
A távolba révedő szemekkel markoltam görcsösen a tálca szélét. Éles fájdalom hasított a szívembe, Malay szavai visszhangot vertek a fejemben. Nem akartam, de be kellett látnom: igaz volt és ezt nem tudtam tagadni.
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben benyitottam a szobámba. Velnias már nem aludt, az ablak mellett ült és üveges tekintettel nézett a tévére, amin valami főző műsor ment. Szakadt farmer és fehér ing volt rajta, amit fogalmam sem volt honnan szerzett az ÉN szobámban. Haja a szélrózsa minden ismert ágába állt, szemei ellenállhatatlanul megcsillantak, amikor rám nézett. Ajkaira mosoly ült ki, majd a kezemben lévő tálcára nézett, amin finomabbnál-finomabb ételek sorakoztak.
- Reggeli... imádlak – mondta miközben letettem a mellette lévő asztalra a kaját, hirtelen mozdulattal az ölébe rántott.
Ha akartam volna akkor sem tudtam volna szabadulni tőle. Bár ki akart volna az én helyzetemben akár hova is menni? Velnias végigsimított a combomon és megcsókolt. Minden végtagom zselévé olvadt tőle egy pillanat alatt. Viszont kicsi rándulást vetett az arcomra, amikor felcsendült a fülemben Malay kegyetlen szavai.
- Mi a baj? Min jár az a gyönyörű fejecskéd? - kérdezte kisimítva a szememből egy haj tincset, majd megcsókolta a fülem mögötti érzékeny területet.
 Megráztam a fejem, mire csodálkozva nézett rám. Kék szemei vallatóan megcsillantak,  tudtam, hogy nem hisz nekem.
- Angel, mond el. Tudom: furcsa, hogy ilyent kérek tőled, de bízz meg bennem egy kicsit – mondta könyörgő szemekkel.
Egyszerűen lehetetlen volt neki ellenállni. Velnias megnyugtatóan simogatni kezdte a hátamat, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Lent, a konyhában... Malay azt mondta, hogy... csak ugyanolyan kurva vagyok mint... akikkel... eddig voltál.
A mondat végére hangom észrevehetően elcsuklott, könnyeim kitüremkedtek a szempilláim alól. Gyorsan letöröltem őket és megpróbáltam erősnek tűnni, de nem igazán ment. Annyira elegem volt, hogy engem mindig csak kihasználtak, hogy minden pasi csak a maffiahercegnőt látta bennem. Sajnos szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy sajnos Velnias is csak ezt teszi.
Viszont ahelyett, hogy helyeselt volna, maga felé fordult és őszintén, selymes hangon kezdett hozzám beszélni:
- Figyelj, el kell mondanom neked valamit. Régen, évekkel ezelőtt... láttam egy lányt az egyik bárban. Szebb volt, mint amit bárki is el tud képzelni, valami égi csoda vette körül... és testőrök egész hada. Olyan volt, mint egy angyal... és egyszerűen... megbabonázott. Viszont kiderült, hogy az a lány, aki akkor a tizennyolcadik születésnapját ünnepelte, apám legnagyobb ellenségének a lánya. Valamiért még ez sem riasztott el, tudod? Kész lettem volna itt hagyni az egész életemet egy olyan lányért, akit még csak nem is ismertem. Apám Európába küldött, hogy tanuljak és felejtsek... ami... bejött. A szerelmes heteim emléke a homályba veszett, miközben végigbuliztam az összes európai országot. A nők szerettek... sőt, imádtak... valamiért mindig úgy tudtam alakítani a dolgokat, hogy nekem legyen jó. Viszont amikor anyám kérésére három év után hazajöttem, az a hír fogadott, hogy az angyal, akit annyira imádtam meghalt – keze egy kicsit megremegett az emléktől, de pár másodperc után folytatta. - Olyan volt, mintha elvesztettem volna egy részemet, ugyanakkor kételyeim voltak. Keresni kezdtelek... közben pedig... jöttek-mentek a lányok az életemben. Valami pokoli érzés hajtott, hogy megtaláljalak.
Furcsa volt tőle ilyet hallani, olyan gyengének tűnt és sebezhetőnek tűnt. Megdöbbentett az, hogy ő már évek óta ugyanazt érezte, mint amit én iránta, csak néhány napja. Velnias szaggatottan felsóhajtott és közelebb hajolt hozzám, lehelete édes szellőként simogatta az ajkaimat.
- Szeretlek Angel, mindennél jobban – súgta alig hallhatóan és megcsókolt.
Ez volt az a szó, amitől a szívem hevesebben vert, mint valaha. A torkom kiszáradt és mindent elsöprő vágyat éreztem. Elsőre elhittem, hogy szeret engem, mert... elhittem és kész. Olyan szenvedéllyel csókolt, hogy bármit elhittem volna neki abban a pillanatban, hogy fölém hajolt és végigdöntött a kanapén. Gyönyörű kék szemeiben isteni  fény csillogott, amiből kiolvastam: szeret és mindörökké szeretni fog.