3. fejezet

Amikor felébredtem nem éreztem semmit. Szó szerint semmit. A teljes érzéketlenség valamiért megnyugtatott, nem kellett az elviselhetetlen fájdalommal foglalkoznom és azzal, hogy mit nem érzek pontosan. A csukott szemhéjamon keresztül éreztem a nap meleg sugarait az arcomba tűzni. Kifejezetten jó érzés volt oldalra fordulni és a szemeimet kinyitva kinézni a hatalmas ablakon. A szobámba minden nagy volt, visszafogott és otthonos. Egyáltalán nem illett egy főhadiszálláshoz, de nekem tetszett. Az ablak a közeli hegyekre nézett, amik lélegzetelállító látványt nyújtottak és arra engedtek következtetni, hogy nagyon messze vagyok az imádott belvárostól. Nem hallatszott az autók állandó robaja és friss levegő szabadult be. Abban a pillanatban nem akartam arra gondolni, hogy hol vagyok, csak élvezni a pillanatot.
- Végre felkeltél – hallottam egy kifejezetten barátságos hangot a hátam mögül.
Riadtan fordultam meg és pontosan farkasszemet néztem egy fiatal lánnyal. Olyan tizenhét éves körül lehetett és lágy mosollyal nézett rám. Hosszú, kissé hullámos, vörös haja bájosan keretezte kerekded arcát. Olyan volt,mint egy földre szállt angyal. Valószínűleg a padlón ült, mert a párnán kecses kezeit összefonva figyelte minden rezdülésemet. Átható zöld szemeiben vad tűz fénylett. Sehogy sem hasonlított azokra az agyonvarratott ribancokra akik az ilyen helyeken szoktak „dolgozni”.
- Ki vagy te? - bukott ki belőlem az első, aránylag megfogalmazott kérdés.
- Esme vagyok. Nyugi... nem bántalak, Velnias mondta, hogy nézzek be. Ő most tárgyal valami ágról szakadt alakkal. Utálja ha zavarom, nem tudom miért. Annyira örülök, hogy végre valami normális lány is került ide és nem csak azok a nyivákoló cicababák, ha érted mire gondolok. Persze nincs velük bajom. „Jujj... letört a körmöm, hívjátok a mentőket!”. Azért elég idegesítőek tudnak lenni és ahogy ráakaszkodnak a bátyámra...- mondta hadarva.
Ennél a percnél kicsit besokalltam. Olyan gyorsan megnyílt a kis csaj, hogy az érdektelen információktól megfájdult a fejem.
- Igen, persze. Várjunk... a bátyád? - akadtam meg hirtelen.
Esme még szélesebb mosollyal válaszolt, majd lesütötte a szemét. Ebből már tudhattam volna, hogy kinek a testvére, de ahhoz még túl álmos voltam akkor. Az én agykerekeim tíz óra előtt nem voltak alkalmasak a táplálkozásnál és a pislogásnál nehezebb feladatok ellátására. Ez megmaradt bennem az évek során, bármi is történt.
- Az én teljes nevem Esme Petterson.
Döbbenten újra végignéztem a naiv, már-már gyermeteg vonásait és semmi egyezőt nem találtam a bátyjával benne. Esme kedves volt, vagy az akart lenni velem. Míg Petterson meg sem próbálta. Csak a szemükben égő, lobogó tűzből lehetett rájönni, hogy valóban egy vérből származnak. Egy szót sem tudtam kinyögni, kicsit megremegett a kezem a takaró szélén.
- Jól vagy? Fáj valamid? Megértem ha fáj, Max jó munkát végez. Mondjuk nem tisztességes egy nővel szemben...
Valószínűleg elég csúnyán nézhettem rá, mert megállt az újabb szóáradatban.
- Nincs semmi bajom. Nem tudod mit akar velem Petterson?
Most ő nézett rám rondán. Szemei összeszűkültek, homlokán mély ránc futott végig. Látszott rajta, hogy elég sokszor néz így valakire. Nem tudtam elképzelni, hogy különbözhet egymástól ennyire két testvér. Nekem sajnos nem volt testvérem, mivel édesanyám meghalt pár héttel a születésem után és apám sosem nősült újra. Igazából sosem heverte ki az elvesztését, persze nem mutatta, de látszott az a szomorúság a szemében amikor meglátogattunk a sírját a családi kriptában. Kicsi koromban még nem értettem milyen nehéz elveszíteni valakit, azóta viszont megtanultam, ha nem is a saját bőrömön.
- Nem Petterson, hanem Velnias. Nem tudom mit akar. Vagy zsarolni veled apukádat, vagy tök bekattant. Az elsőnek az a gyenge pontja, hogy Knox egy szívtelen, manipuláló idióta... bocsánat, elragadtattam magam egy cseppet – mondta bűnbánóan.
Eléggé megharagudtam rá. Persze tudtam, hogy apám nem volt szent, de akkor is az enyém és szeretnem kellett. Ő volt egy személyben a családom és nagyon sokáig az egyetlen barátom is. Aztán jött Brian, ő az egyetlen, igazi barátom a világban. Mit hihet, hol vagyok? Pontosan emlékszem arra napra amikor becsengetett hozzánk és az édesapját kereste, aki nálunk volt bérgyilkos. Hét évesek voltunk és mindketten a felnőttek nehéz világában éltünk, pont egymásra találtunk. Később apámnak dolgozott, így a testőröm lett. Ez pedig, mint mindenki tudhatja: huszonnégy órás szolgálatot jelent. Mi voltunk a legjobb barátok, ő még miután elköltöztem is tartotta velem a kapcsolatot. Neki volt normális, civil élete, bár fogalmam sincs miért. Igazából sosem gondoltam arra, hogy összejöjjek vele, túl fontos volt ahhoz, hogy egyszer vége legyen. Volt amikor csak Brian tartotta bennem a lelket, hogy ne adjam fel teljesen és tartsam magam a külvilág előtt. Hosszú szőke haja volt – amit kíméletlenül mindig összefogott - és meleg, barna szemei. Bármikor feltudott vidítani a mosolyával és azzal, hogy biztos pont volt a rideg környezetben. Rám törtek hirtelen a boldog emlékek és be kell vallani: nagyon elkenődtem tőle.
- Semmi baj... csak... - eszembe jutott, hogy sosem szabad kimutatni az érzéseimet. - Nincs baj.
Esme nem hiszem, hogy elhitte igazán. Még mindig bizonytalanul méregetett, átható tekintete szinte lyukat égetett az arcomba.
- Persze. Ha bármi gond van szólj nyugodtan. Velnias szerintem megfog látogatni, tehát viselkedj rendesen. Kérsz valami ennivalót? Chang rántottája isteni, ki kell próbálnod – mondta ismét fellelkesedve.
Hevesen rázni kezdtem a fejem. Nem akartam bármit is magamhoz venni ebben a környezetben. Annyira undorodtam a saját helyzetemtől.
- Rendben... akkor én megyek, azt hiszem... - kecsesen felpattant és az ajtóhoz szökkent, majd megtorpant és újra felém fordult. - Figyelj, nem akarom az észt osztani, de lehetőleg ne próbálj meglógni, mert rossz vége lesz. Velnias amúgy is ki volt akadva, hogy lelőtted Jacket.
Az utolsó szóval becsukta maga mögött a fehérre festett ajtót és én magamra maradtam a gondolataim eszeveszett kavalkádjával.
Körbejártattam a tekintetemet a szobán, szinte minden fehér vagy elefántcsont színű volt. A falakat fekete – fehér képek sokasága díszítette. Az ággyal szemben, háttal egy nagy kanapé volt, vele szemben egy beépített tévé. A könyvespolcokon vastag, ősrégi kötetek sorakoztak, jó ideje érintetlenül. A hatalmas szekrénybe benézve csupa kényelmetlen, hihetetlenül rövid ruha várakozott rám. Az egyetlen normális, mozgást engedő darab egy feszes farmer és egy piros felső volt. Terveim megvalósítására még ezek sem voltak megfelelőek, de jobbak a semminél. Gyorsan az ágyra dobtam őket és villámként lezuhanyoztam, utálatosan flancos volt a fürdő. Arany szegélyű csempe és ezüst mosdókagyló, irtóztam tőle.
Felöltöztem és kiléptem az erkélyre. Valószínűleg egy távoli szárnyban lehettem, mert csend volt és béke. Alattam egy fa nyújtotta zöld lombját az ég felé. Istenem, hogyan lehet ilyen ostoba ez a Petterson? – gondoltam elmosolyodva.
Óvatosan átmásztam a legközelebbi ágra, ami csupán halk suhogással jelezte az ottlétemet. Akkor jól jött az a sok famászási technika, amit még kiskoromban sajátítottam el, amikor a tanáraim elöl bujkáltam. Körülnéztem az udvaron, közel s távol egyetlen lélek sem járt a környéken. Macskás mozdulattal talajt fogtam és akkor még hihetetlenül elégedett voltam magammal, elmosolyodva megindultam a nagy kőfal felé, ami a birtok határát jelezte.
Ám ekkor egy erős kéz fonódott a derekamra és hátam egy izmos mellkasnak ütközött. Fülembe belekúszott az akkor legkevésbé várt, gúnyosan csábító hang:
- Csak nem készülsz valahova Knox?
Szemeim kitágultak és még majdhogynem nyugalmat erőltetve magamra megfordultam.
- Nem. Csupán sétálni indultam, szép idő van.
Nem tűnt meggyőző hazugságnak, de Pettersont nem igazán érdekelte. Tengerkék szemeivel tetőtől – talpig végigmért és nagyképű vigyorra húzta ajkait. Annyira kedvem lett volna letörölni a képéről azt a mosolyt. Akkor azonban erre esélyem sem volt, mivel szorosan fogta mindkét kezemet, én pedig összeszorított fogakkal vártam az ítéletet.
- Hát persze. Hogyha nem bánod, veled tartok. Nem mintha lenne más választásod – mondta határozottan és elengedte a csuklómat.
Kissé remegő tértekkel kezdtem sétálni mellette a murvával teleszórt úton. Akkor vettem csak észre, hogy öltönyben van, a drága anyag alól pedig nyakkendő kandikált ki. Makulátlanul tisztának és elegánsnak tűnt. Az mellett eszméletlen helyes volt, de ki vagyok én, hogy ezt eláruljam? Haján látszott ugyan a fésülés nyoma, de még mindig meg maradt benne az a bizonyos vadság.
- Befejezted az elemzést? - kérdezte tenyérbemászóan.
- Mit akarsz tőlem? - tettem fel az egyetlen kérdést, ami akkor leginkább érdekelt.
Petterson megforgatta a szemeit és megvonta kidolgozott vállát. A fekete öltönyön egyetlen gyűrődés sem látszott, eléggé hasonlított az apámra, de ezt nem akartam szóvá tenni.
- Áruld el: miért ne öljelek meg – parancsolta kicsit hidegen.
Ez volt az amire rohadtul nem tudtam választ adni. Nem tudtam miért fogott el és miért tart fogva. Egyáltalán minek kellek én neki? Nem tudok semmit, semmi aktuális, alvilági eseményről nem tájékozódtam egészen eddig.
- Ugyanazért amiért elfogtál és nem engedsz el – feleltem tetett nyugalommal.
Erre megállt egy pillanatra, elgondolkozva lesett az arcomra. Körüljártatta kék szemeit a környéken, meggyőződve arról, hogy kettesben vagyunk.
- Arra vagy kíváncsi miért vagy itt? Nekem fogsz dolgozni.
Összevontam  a szemöldökömet, lélegzetem felgyorsult és a szívem kolibri módjára verdesett.
Mit? Neki? Na nem... hiszen utál. Gyűlöli az összes Knoxot, aki csak a világon van. Mit tudnék én neki tenni? - kérdeztem magamtól.
Hogyha akkor kimondom amit gondoltam helyben lelőtt volna, mint egy koszos kutyát az útszélen.
- Nem dolgozom senkinek soha, végképp nem neked – vetettem oda neki egy kis undorral a hangomban.
Nem véletlen vagyok apám lány, mindig is mondta, hogy a stílusom az övé. Csak külsőre hasonlítok édesanyámra.
Petterson színpadias szomorúsággal lebiggyesztette a szája sarkait, majd komolyan közelebb lépett. Egyik kezét az öltönye alá csúsztatta és látványosan megfogta a pisztolyát. Amilyen sunyi, alaktomos alak volt még megölt volna egy fegyvertelen nőt.
- Ez nem kérés volt Knox. Ez parancs, amit teljesítesz. Azt hittem ezt tegnap megértetted. Hogyha elvégzed a dolgod, később beszélhetünk akár... bizonyos engedményekről is – búgta ellenállhatatlanul és másik kezével lassan végigsimította a nyakam vonalát.
Basszus... mibe keveredtem? - sopánkodtam magamnak.
Bármennyire is utáltam Pettersont egyetlen röpke pillanatig felébredtek bennem a női ösztönök. Valamiért jól esett az érintése. Azonban mérlegelnem kellett: hogyha nem teszem meg amit kér megöl, hogyha igen... talán lehet esélyem újra szabadnak lenni.
Határozottnak nem mondható mozdulattal eltoltam a kezét és belefúrtam tekintetemet abba a gyönyörű szempárba. Nem volt más benne csak magabiztosság és vágy.
Miért néz így rám?
- Ne érj hozzám! Komolyan azt akarod, hogy tegyek keresztbe a saját apámnak?
Petterson szélesre tárta a szabad karját – mintha valami vicceset mondtam volna – felnevetett.
- Azt hiszed, hogy veled intéztetném el a legnagyobb problémámat? Nem, kicsi Knox. Majd azt én elintézem. Ugyanaz lesz a dolgod, mint bérgyilkosnak. Én megadom a helyet, az embert te pedig... - ekkor pisztolyt formált az ujjaival, célzott vele, majd a golyó hangját imitálta. - Van tehetséged hozzá.
Valamiért nem tudtam ezt bóknak venni, főleg nem tőle. Most már nem nézett rám olyan ellenségesen, inkább csak az az állandó, vad tűz lobogott a szemeiben.
- Apám lánya vagyok – vetettem oda neki kicsit nagyképűen.
Petterson ismét felnevetett.
- Úgy bizony. Nos, mi lesz? Én vagy az ördög? - tette fel az általam már kissé primitíven megfogalmazott kérdést.
Sarokba szorultam. Semmi kedvem nem volt meghalni, fiatal voltam még és bennem volt az élni akarás. Annyi évig menekültem a halál elől, ezer meg ezer testőr sem nyújtott biztos védelmet az elöl a tudat elől, hogy téged űznek akár a vadakat az erdőben. Gyűlöltem ezt az érzést,mintha egy elefánt ülne a mellkasomon és a torkomban hatalmas gombócba gyűlik a félelemmel vegyes izgalom. Ezzel járt ha valaki a világ legalávalóbb, legundorítóbb bandájába tartozik. Mert hiába is tagadtam: az apám és az egész családom ebbe a rétegbe tartozott.
- Mert a kettő nem ugyanaz? - tudakoltam cinikusan.
Összevonta a szemöldökét és egy pillanatig tűnődve lesett rám. Lassan újra felemelte a kezét és óvatos mozdulattal végighúzta mutatóujjait az arcomon, egészen a nyakam aljáig. Aztán mintha csak álomból ébredt volna, megrázta a fejét.
- Tehát igen. Nem félsz tőlem? - kérdezte szinte suttogva.
Az a hang... akaratlanul is felébredt bennem a vágy apró lángja. Viszont gyorsan eltapostam azzal a ténnyel, hogy ő egy Petterson. Egyáltalán nem féltem tőle, csupán megállapítottam magamnak, hogy bármikor megölhet, vagy bármit tehet velem.
- Miért félnék? Ezer hozzád hasonlóval találkoztam már. Egyiktől sem féltem.
Kis mosolyra húzta a száját. Fogalmam sem volt mit talál olyan viccesnek. Megelégedetten bólintott egyet, mintha jól végezte volna a dolgát. Kihúzta kezét az öltönye alól és bilincsként lefogta a kezeimet.
Mégis mit akar most? - kezdtem bepánikolni.
- Nagyon, nagyon rosszul teszed. Félned kellene... - ismét azon a hangon szólalt meg amitől borzongás futott végig a hátamon.
Egyre jobban közeledett és én már sejtettem, hogy nagyon nagy gondban vagyok. Olyan eszméletlenül helyes volt, de tudtam, hogy ő az ellenségem. Az önvédelem összes általam ismert módja átfutott az agyamon, ám semmit nem tudtam csinálni. A szívem olyan hevesen vert, hogy 'majd kiugrott a bordáim közül. Annyira furcsa volt az az érzés, előtte még sosem éreztem olyat, de hihetetlenül jó volt. Közben egyre jobban közeledett, míg ajkai a számhoz nem értek.