Kora reggel a gyomrom korgására ébredtem. Meg kell vallani: nem valami kellemes érzés. Végül gyors fejszámolás után jogosnak tituláltam a testem követelését, mivel diszkrét két napja nem ettem semmit. Viszont egyáltalán nem volt kedvem kikászálódni a kényelmes ágyikóból és nagyon hosszú, valószínűleg életveszélyes útra indulni, a konyha keresésére. Fülembe lassan belekúszott a madárcsicsergés édes szólama, ami egy kicsit megnyugtatta a hiszti-rohamban szenvedő agyamat. A nap kedvesen simogatta az arcomat, de az ablak felől még hűvös szél áradt be.
Hülye reggel, hülye ablak... - kezdtem magamban a szitkozódást, minden általam ismert dologról és még az ismeretlenekről is.
Végül észbe kaptam, hogy hol vagyok és azonnal kipattantak a szemeim. A szobám rózsaszín fény sütött be, ami kicsit furcsa volt, de hidegen hagyott. Arcomat dörzsölve sántikáltam ki a fürdőbe, hogy megmossam. Ez némiképpen segített, így nagyjából láttam, hogy merre van az ajtó.
Körülnéztem a folyosón, ahol érthetően egy rohadt lélek nem volt, még ha lett is volna, akkor sem hiszem, hogy megmondaná bárki, hogy merre kaphatok kaját. Végül jobbra fordultam, mivel ott már látszottak a nap erőteljesebb sugarai. Nem úgy, mint az ellenkező irányba, ahol a sötétség miatt száz százalékig elaludtam volna. A meztelen talpamat csiklandozta a selymes szőnyeg. A hajam kócosan lógott a szélrózsa minden létező irányába. Ahogyan már a harmadik emelet felfedezésén is túl voltam, eszembe jutott, hogy valószínűleg eltévedtem. Tudom, tudom... kicsit későn, de mentségemre legyen mondva: alig volt hat óra.
Az egyik teremből halk rockzene hallatszott ki. Bár nem volt olyan hangos, hogy bárkit felébresszen, én észre vettem. Lassan lenyomtam a kilincset és először csak a fél fejemet bedugva a résen belestem. Egy komplett konditerem volt berendezve a helységben, bonyolult gépekkel és mindennel ami kell. Számomra a futásnál bonyolultabb sportok logikátlannak tűntek, tehát fogalmam sem volt hogyan kell az olyanokat használni. A szoba másik végében egy súlyzó mozgott egyenletesen fel, s alá. Hangtalanul beljebb löktem az ajtót és halk léptekkel bementem. Rá kellett jönnöm, hogy az a sport őrült, aki olyan korán edzett, nem volt más mint Petterson. Az igazat megvallva: isteni látványt nyújtott félmeztelenül súlyt emelgetve. A kíváncsiságtól vezérelve elfordított fejjel egy újabb lépést közeledtem, hogy megnézzem hány kilót nyom ki fekve, de ekkor hangosan felkacagott. Diszkréten is majdnem felborultam az egyik futópadtól ijedtemben.
Mégis mi a francot képzel magáról? Most én lesem meg őt! - hisztiztem magamban.
Megpróbáltam emberi és némiképp szalonképes arcot vágni, de a vigyorgó Pettersonnal szemben olyan volt, mint halottnak a csók.
- Meg vagy elégedve a látvánnyal? - kérdezte egoista hangon és legnagyobb dühömet tetézve, még csak ki sem zökkent a ritmusból.
Úgy emelgette a -mint sikerült meglesnem- nyolcvan kilót, mintha egy párnát. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Végül eszembe jutott, hogy milyen hihetetlen jó hallása van az apámnak is. Mindig meghallotta ha belopózva a dolgozószobájába és megakartam ijeszteni.
- Nem tudom... igazából: nem igazán – mondtam a tőlem telhető legbunkóbb hangnememben.
Petterson jót mulatott rajtam. Könnyedén felhelyezte a súlyt és felülve csodálatos látványt nyújtott nekem. Izmos mellkasán és az arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. Ajkai vidám és majdnem kedvesnek mondható mosolyra húzódtak. Gyorsan felkapott egy törölközőt és megtörölte az arcát, majd a felső testét.
- Tehát a felpumpált, vízagyú, idiótákra buksz, akik megdugnak és otthagynak? - tudakolta olyan nyíltan, hogy kedvem lett volna lekeverni neki egyet.
Tök természetesnek vette, hogy megosztanám vele az ízlésemet a férfiak terén. Pedig én egyáltalán nem voltam olyan. Utáltam ilyen dolgokról beszélni, nem tartozott az én stílusomba, kibeszélni bárkit is. Óvatosan hátráltam egy lépést, ő pedig egyet közeledett felém, ami nekem másfél lépést volt momentán. Annyira utáltam abban a pillanatban, hogy ő olyan nagy én pedig kicsinek és törékenynek éreztem magam mellette. Ahogyan fölém magasodott eszembe jutott Brian kedves mondata, amikor arról panaszkodtam neki, hogy a hatalmas férfiak mellett kicsinek és jelentéktelennek nézek ki. "Azért jó, hogy törpe vagy, mert simán tökön fejeled őket, vagy bokán harapod”. Imádtam az optimizmusát, erre az emlékre elmosolyodtam. Bri mindig jobb kedvre tudott deríteni, olyan volt számomra, mint egy érzelmi doppingszer.
- Honnan veszed, hogy nem vagyok leszbikus?
Velnias erre elnevette magát, igazán, örömtelien. Nem olyan volt, mint az eddigi nevetései. Hollófekete haján megcsillantak a felkelő nap rózsaszín sugarai. Kék szemeiben vidámság és valami azonosíthatatlan fény csillogott.
- Tagnap megbizonyosodtam róla. Egyébként ha az lennél nem lestél volna tátott szájjal az imént.
Ebben igazat kellett adnom neki, bár tény, ami tény: bármelyik nő elnézegette volna órákig. Ebben sajnos benne voltam én is, bármennyire is titkolni akartam a szemeimre kiült a vágyakozás. Ő viszont csak önbizalommal teli pillantással végigmért, tekintetében elégedettség és mérhetetlen vágy csillogott.
Te jó ég... Miért néz így rám? Mit akar? - gondoltam gyanakodva.
Valamiért túlságosan is tudtam mit akarna tőlem, de eszemben sem volt bármilyen szexuális dologra gondolni egy Pettersonnal. Utáltam azt, hogy minden hímnemű lény először azt vette észre rajtam, hogy milyen a külsőm. Igaz, ami igaz, hogy az átlagosnál jobban nézek ki, de ez nincs összefüggésben azzal, hogy milyen ambícióim vannak, vagy milyen tehetséges vagyok.
Hosszú, vörösesbarna hajam és csoki barna szemeim vannak. Szerintem semmi érdekes nem volt rajtam, csupán szerettem jól kinézni és tükrözni a személyiségemet -természetesen a rangomnak megfelelőlen -. Elég idegesítő volt, hogy édesanyám modell alkatát örökölve mindenhol feltűnést keltek, ahol csak megjelenek. Persze még a számomra amúgy is kellemetlen helyzeteket megdobta az a tény, hogy minimum három testőr loholt mindig mögöttem. Egyszerűen alig volt magánéletem, pasizni pedig csak havonta egy, két alakalommal tudtam eljárni. Esélyem sem volt egy éjszakás kalandoknál többre, egy alkalmazottal meg eszem ágában sem volt kavarni.
- Ami tegnap volt... az semmi. Hatalmasat tévedsz hogyha azt hiszed, hogy esetlegesen valamilyen gyengéd érzelemmel vagyok képes rád gondolni – zártam rövidre a témát és már fordultam is volna sarkon.
Ekkor azonban két erős kar fonódott a derekamra, megállásra kényszerítve. Petterson szó szerint magához láncolt, kedvem lett volna reflexből pofon vágni. Viszont esélyem sem volt, mivel egyik kezével szorított magához -lefogva egyszerre mind a két kezemet-. A másikkal pedig kisöpörte a kósza tincseket a nyakamból. Mi a francért kellett összerándulnom, amikor megérintette a -szerintem idegesítően- leggyengébb pontomat? Hatalmas gombóc kezdett nőni a hasamban, amikor ajkai a hófehér bőrömhöz értek. Hallottam, ahogyan halkan felkuncog és újra megcsókolja a vállamat.
Én agyament, lökött fejemmel egy szál piros, keveset takaró hálóingben álltam előtte, illetve neki háttal. Ami az utálatomat a tetőfokára fokozta, hogy mindezt élveztem. Azt ahogyan gyengéden, de mégis céltudatosan szívogatta és csókolgatta azt a bőrfelületet, amit a selyem anyag nem fedett.
Egyszerű és határozott mozdulattal megfordított és ellentmondást nem tűrve a számra tapadt. Az volt az a pillanat, amikor nem gondolkoztam, csak legbensőbb vágyaimnak eleget téve visszacsókoltam.
Kezei lassan felfedezőútra indultak a testemen. Végigsimította az oldalamat, a hátamat, majd a csípőmön át megállt a fenekemnél. Élvezettel telve szívtam be bódító illatát és túrtam selymes hajába. Egyik tenyerem a mellkasán nyugodott, a másik pedig a fejbőrét szántotta végig.
Hogy' megfogom én ezt bánni még... - eddig juthattam csak el, mivel hirtelen nyílt az ajtó és berontott rajta a tegnap látott, mogorva pasi.
Tőlem szokatlan gyorsasággal eltávolodtam Pettersontól és hálás szemekkel néztem az engem fixírozó testőrre. Akkor egy egyszerű pólót és fekete farmart visel ugyanazzal az idegesítő fehér kabáttal. Sütött róla, hogy annyi köze van a divathoz, mint a halnak a biciklizéshez. Egyáltalán nem tűnt álmosnak, csak sütött róla a meglepettség és az undor.
- Uram... Acela azt kérdez, hogy kíván-e vele reggelizni a földszinti étkezőben – mondta felszegett fejjel, mintha ezzel próbálta volna jelezni: mennyire felsőbbrendű.
Velnias morrant egyet és bólintott, mintha ezzel elintézett volna bármit is. Haláli nyugalommal ismét mögém lépett és újra csókolgatni kezdte anyakamat. Akkor éppen az ellenkező hatást váltotta ki belőlem. Elöntött a mindent elsöprő düh. Gyorsan kiszabadítottam magam a szorításából. A fejem pirosodott, a kezem lendült és csatt. Petterson arcán vörös folt jelent meg a tenyeremmel való erőteljes találkozástól. Úgy állt velem szemben mintha mi sem történt volna, egyik kezével óvatosan végigsimította égő orcáját. Kék szemeiben gyilkos fény csillant fel. Nagyon mérges volt, szó szerint. Akkor az ő balja lendült és a következő pillanatban a földön feküdtem az ütés erejétől. Petterson tajtékozva nézett velem farkasszemet, miközben a kiserkenő vért töröltem le a szám sarkáról. Pár pillanatig még csillagok táncoltak a szemeim előtt, majd kitisztult a kép és szembenéztem a villámló tekintetű Velniassal. Kezét úgy emelte felém, mintha bármikor újra pofon vághatna. Felhúztam a térdeimet és hatalmas szemekkel lestem vissza rá. Bármennyire is nem akartam a jobb szemem sarkából kicsordult egy könnycsepp. A könnyben benne volt minden szomorúság, minden bántalom, minden megaláztatás, amit valaha is elszenvedtem. Letöröltem és egy hatalmas sóhajjal visszafojtottam a többit. A felmenőimtől örökölt maradék méltóságommal, remegő térdekkel felálltam és mélyen annak a szemétnek a szemébe néztem.
- Most tényleg erősnek érzed magad? Hatalmasnak és veszélyesnek? Egyáltalán nem vagy az. Egy utálni való, megvetett féreg vagy, aki senkiben sem bízhat, mert nincsenek se barátai, se egy olyan valaki akit szerethet – szűrtem a fogaim között halkan. - Tessék, üss meg még egyszer. Ölj meg, minek lennék itt másért? Élvezed ha fájdalmat okozhatsz másoknak nemde? Szánalmas vagy Petterson, komolyan mondom: nálad nagyobb érzelmi csődtömeget életemben nem láttam még.
Velnias arca megkeményedett, kezét leengedte, majd nagy levegőt vett és alig hallhatóan így szólt:
- Nem érdekel a véleményed, csak végezd el este a melót és kész. Ha pedig megszöksz, véged.
Azzal távozott, nyomában az elégedett arcú pasival. Hangosan becsapta az ajtót, nyomába néma
csend telepedett.
Agyamban még akkor is visszhangoztak a szavai, amikor benyitottam a konyhára. Odabenn egy kövérkés, bajuszos férfi forgolódott. Fehér kötényén paradicsom és zöldes foltokkal. Kopaszodó fején megcsillantak a neonfény sugarai. Barna szemeivel rám mosolygott és az egyik bárszék felé intett a pultnál. Szó nélkül elém rakott egy bőségesen megpakolt tálcát.
- Parancsoljon, válogasson kedvére. Tudom ki maga, Velnias úr azt mondta, hogy minden kívánságát teljesítsem – mondta nyugodtan és árgus szemekkel kezdte lesni ahogyan eszek.
Alig hallhatóan húztam fel ruhámat, óvatos mozdulattal a helyére csúsztattam az utolsó hajtűt is, majd beleléptem a cipőmbe. Ellenőriztem a tükörben, hogy nem-e látszik ki a varrat az alapozó alól. Hihetetlen milyen pontosan eltudta fedni a már-már gyógyuló heget.
A tükör olyan volt, mintha nem is engem mutatna, hanem teljesen más valakit. Egy gyönyörű lány állt előttem, egy csoda szép, piros ruhában. Igézően barna szemei ízlésesen ki voltak húzva, haja elegánsan feltűzve, míg vállai, nyaka és a melleinek majdnem fele kilátszottak a merészen kivágott ruhából. Kecsesnek és kicsit veszélyesnek nézett ki.
Így már a parkolóban megerőszakolnak – állapítottam meg magamban, amikor belecsúsztattam a táskám rejtett zsebébe a pisztolyomat.
Nagyon okosan voltak megtervezve mind a táskám, mind a ruhám, amiben simán eltudtam rejteni egy kést. Olyan, mintha pont az ilyen helyzetekre lettek volna kifejlesztve.
A tervem akkorra pedig már kicsiszolva, tökéletesen betanulva készen állt. Első sorban, a kiállítás megnyitójához tartozó unalmas és számomra idetaposó partin elcsábítom Davidet, majd a szobájában kinyírom. Végül, de nem utolsó sorban: a lehető leggyorsabban elhúzom a csíkot. Valamiért éreztem, hogy Petterson úgysem bízza az én jó természetemre a választást, hogy el-e szököm. Valószínűleg követni fog valaki és figyelni minden mozdulatomat. Hogyha Petterson még a saját embereiben sem bízik, akkor ez egyenesen arányos azzal, hogy bennem sem fog. Pláne nem a reggeliek után.
Halk kopogtatás törte meg az elmélkedésemet.
- Szabad.
Két fiú nyitott be, olyanok voltak akár csak két tojás. Szőke hajuk jól fésülten, tökéletesen állt. Gyerekes arcukon mosoly terült szét, amikor végigmértek. Öltönyt és nyakkendőt viseltek, bár látszott rajtuk: korántsem ezt szokták meg. Alig lehettek húsz évesek, bár izmos termetük érettségről árulkodott. Volt valami ismerős azokban a gyermetegül csillogó szemekben, azokban a nagyra nőtt, mégis finom kezekben.
- John? Jer? - hebegtem meglepetten.
A két fiú mosolya még szélesebb lett.
John és Jeremy Jonson az apám két legjobb mesterlövésze volt, fiatal koruk ellenére. Tizennégy évesen már profin megöltek akárkit. Mindig együtt dolgoztak, a hírnevük Európán keresztül egészen Ázsiáig eljutott. Persze kaptak mindenhonnan ajánlatokat, de nem érdekelte őket. Igazán kedvelhető fiúk voltak, még édesapám bírta őket, pedig az nála nagy szó volt. Egyedi stílusuk volt, amivel emlékezetessé tettek minden találkozást. Hogyha ez nem lenne elég a hírnevükhöz, ők voltak az egyetlenek -rajtam kívül-, akik kitudtak lépni a Knox – szervezetből. Az egész eset egyetlen rossz szóval kezdődött: az egyik jelentéktelen vadász lekisgyerekezte John-t. Mivel nagyon összetartóak voltak, egységes megszavazás után kinyírták az illetőt és tudatták apámmal, hogy vége a közös munkájuknak. Azt hittem egészen addig, hogy szabadúszók lettek és nem Pettersonnak dolgoznak.
Jeremy hozzám lépett és szorosan magához ölelt. Persze nem lett volna illendő más esetben, de őt – mint sok más dolog- nem érdekelte. Onnan tudtam csak megkülönböztetni őket, hogy John ingnyaka alól kikandikált a sárkány-tetoválása. Két évvel fiatalabbak voltak nálam, de simán magasabbak két fejjel. Már-már barátok lettünk az alatt az öt év alatt, amíg nekünk dolgoztak.
John kicsit tétován szorított a mellkasára. Ő sokkal visszafogottabb volt, mint testvére, így mindig ő húzta ki a Jert a bajból.
- Kíváncsiak voltunk meg-e ismersz minket – mondták egyszerre mély hangon.
- Miattad még ebbe a förtelmes göncbe is beletoltuk magunkat, tehát ajánlom, hogy értékelt – emelte fel mutatóujját John.
Örömmel öleltem magamhoz mindkettejüket újra, olyan jó volt látni őket.
- Basszus, milyen szexi vagy. Nem akarsz egy kellemes estét? Johnnak meg szerzünk valami kurvát, legyen neki is egyszer gyereknap – ajánlotta Jeremy magabiztosan átkarolva a derekamat és megsimogatva a fenekemet.
Elmosolyodtam erre, jó volt újra önfeledten vigyorogni. John kedvesen oldalba vágta ikertestvérét, mire az csak nevetett rá és megdörzsölte a bordáit.
- Ezt ne annak mond, aki szem és fültanúja volt annak, amikor először fogtál pisztolyt – vágtam rá gonoszul.
John kedvesen és a testvériség legnagyobb szellemében, diszkréten összecsuklott a rötyögéstől.
- Téged is, ne nevess. Mit kerestek itt? - kérdeztem témát váltva, a Jonson – ikrek vállat vontak egyszerre.
- Velnias bíz ránk jó pénzért pár melót, azt' kész, puszi, csók, csá – magyarázta az alkalmi munka egyszerű fogalmát Jeremy.
Nála meg kellett szokni az ilyen megfogalmazásokat és alkalmazkodni kell hozzá, mert ha nem, rohadtul nem leszel jóban egyikükkel sem. Mivel hihetetlen összetartásban vannak mindig, ha az egyiküket megbántod a másik lő főbe. Ez a jól bevált rendszer az első megbízásuktól kezdve él már. Apám az utcáról szedte őket össze, ahol egy gumilövedékes puskával lőttek galambokat az ártatlan járó-kelők fejére. Akkor már javában ittak és belevették magukat a drogok rögös világába. Személy szerint ezt utáltam bennük, bár a fűről leálltak azóta. Tény, ami tény: a bérgyilkos melóért nagyon sokat zsebre vágtak már.
Elfintorodva léptem ki előttük az ajtón, bár fogalmam sem volt hová megyünk. John jobb oldalról, míg Jeremy balról karolt belém. Ha nem lett volna fejük körberöhögték volna a fejüket. Feloldódtam a társaságukban, sokkal oldottabb lettem, mint egész addig a Petterson- villában.
- Nem hittem volna, hogy idáig süllyedtek... - ráztam a fejem rosszallóan.
Persze nem tudtam rájuk haragudni, mivel ez teljességgel képtelenség volt. Annyira aranyosak voltak a gyerekes naivságukkal és a helyes mosolyukkal.
- Pont te beszélsz – kezdte John.
- Hallottuk ám, hogy mit csináltál Velniassal. - folytatta Jer vigyorogva.
Arcomról lehervadt a mosoly, majd kicsit elvörösödtem. Az ikrek egyből reagáltak és témát váltottak:
- Tudod, még egész jó, hogy itt vagy – hadarta nevetve Jeremy.
- Persze... először mi leszünk a sofőrjeid, amúgy meg faszán elleszünk – fejezte be John és puszit nyomott az arcomra.
Ebben egy szemernyi kétségem sem volt. Biztos voltam benne, hogy ahová ők beteszik a lábukat ott nem marad szomorú ember.
Kiértünk az előcsarnokba, ahol a hatalmas sarokba állított kanapén Petterson ült. Ez egy kicsit sem derített jobb kedvre, viszont a gyűlölet helyett szomorúan nézett rám. Csillogó kék szemekkel mért végig. Kezében egy vaskos könyvvel, rámosolygott a testvérekre. Felállt és kezet nyújtott nekik.
- Készen vagytok fiúk? Remek. Nagyon... szép vagy Angel, igazán – mondta nyugodtan és egy kicsi mosolyt eresztett meg felém.
Meglepett ez a viselkedés, azt vártam, hogy bunkó lesz, vagy egyáltalán nem fog szólni hozzám. Minden porcikámat végigmérte és szemeiben ismét felgyulladt az az ellenállhatatlan, vágyakozó fény. Arca kicsit nyúzott volt, álmosnak és túlhajszoltnak tűnt. Inge kigombolva lógott rajta, fehér pólója kilátszott alóla. Fekete nadrágja alól kilátszott a meztelen lába. Ez a látvány akaratlanul is vigyorra késztetett. Látszott rajta, hogy kicsit zavarba jött.
- Már mindenki hazament, de hogyha nincs kedvetek hotelba menni felajánlhatok egy szobát valamelyik emeleten, hogyha elfogadjátok persze – ajánlotta óvatosan.
Johnékról elhíresült, hogy nem lehet őket betörni. Sosem lehetett őket két napnál több időre maradásra bírni. Természetesen apámnál a kúriában laktak, mivel akkor még nem voltak millióik egy svájci bankszámlán. Utána viszont sehol nem volt maradásuk, csak pár munka és ennyi.
John ránézett az öccsére, aki lassan bólintott egyet és a vállába bokszolt a hátam mögött. Annak ellenére, hogy látszott mennyire szeretik egymást elég sokat kaptak össze, ilyenkor pár napig nem beszéltek, ami némi fennakadásokat okozott a munkákban.
- Oké Velnias, maradunk. Úgy tudjuk, hogy a pasi Rómában húzta meg magát, holnap odamegyünk és elintézzük – válaszolta John tárgyilagosan.
Olyan hidegséggel tudott beszélni, hogy az bárkit megrémített volna.
- Amint kész, utalom a pénzt fiúk. Te meg vigyázz magadra, Angel – nézett rám Petterson.
Valamiért az az érzésem volt, hogy nem a testi épségemről beszélt. Az ikrek -még mielőtt bármi keresetlen szót is Velnias fejéhez vághattam volna- egy lifthez tereltek. Jeremy megnyomta a hívót, majd mélyen a szemembe fúrta fekete szemeit.
- Figyelj, ne akarj megszökni, oké? Velniast ismerve hemzsegni fog a buli az embereitől, akik golyót eresztenek a fejedbe, ha rosszul mozdulsz. Ezt pedig... - szólt és John felé intett, aki kihúzott egy hófehér levelet.
A kezembe nyomta és természetesen folytatta:
-... tedd olyan helyre ahol az apja megtalálja. Egy Meghívó, valószínűleg.
A táskámba raktam a borítékot. Végül is: olyan mindegy, hogy postás is vagyok. A meghívó természeten a tárgyalás időpontját és helyét tartalmazza a vezér apuka számára. Ez nem egy előzékeny cselekedet, hanem egy fenyegető, undorító gesztus volt. Aki az alvilágban Meghívót kapott, az kis időn belül halott és hatalom vesztett ember volt. Magam is készítettem egyszer ilyet és hihetetlenül megbántam azóta. Egy utálatos féregnek, aki nem igazán élve távozott a közeli erdőbe. Nem sajnáltam az illetőt, csak megbántam, hogy bemocskoltam vele a kezemet.
A lift levitt minket a garázsba, ahol több tucatnyi, méreg drága autó várt. John és Jer egyenesen egy sötétített üvegű Audihoz vezetett, majd az idősebbik megnyomott egy gombot a kulcson. Az autó kattant egyet és kinyíltak a zárak.
- Háromszázhetvennel megy, tökéletes tapadása van és, ha megkarcolsz egy fák vele beperelnek erdőirtásért, Plusz egy rakéta is lefordul a fényezésről – adta a diszkrét tájékoztatást büszkén Jeremy.
Jer fegyver és autó bolond volt. Minden mennyiségben képes volt őket gyűjteni és sosem unta meg. Hogyha a legszebb álmából felkelteném, akkor is kívülről fújná a legújabb márkákat. Szinte bármilyen típusról eltudott beszélgetni órákig. John nem volt ennyire őrült, de ezt a hiányosságát kompenzálta a vezetési stílusával. Ő fél évig versenyezett is, csak aztán nem tetszettek neki igazán a szabályok. Ők voltak a tökéletes páros, ha kocsikról, vagy fegyverekről volt szó, az tuti. Akkor is John ült a volánhoz, Jeremy pedig a mellé, így én hátra szorultam.
- Beleülhetek? Milyen megtisztelő... - dramatizáltam mosolyogva és bepattantam az ülésre.
- Te persze, de ha összehányod a fejed veszem – fenyegetőzött Jer hátra fordulva, miközben John nagy gázzal kihajtott a föld alól.
Meglepett az ablakon beáramló friss levegő. Kedvesen simogatta az arcomat, ami mosolyt csalt az arcomra. Láthatóan egy hatalmas erdőn hajtottunk keresztül, olyan sűrű volt a növényzet, hogy nem láttam semmit tőle. Amíg a szobámban voltam fel sem tűnt mennyire hiányzik a szabadság, hogy oda mehessek ahová csak akarok. Akkor viszont ahogyan kint voltam, azon gondolkoztam: hogyan is bírhattam ki egészen addig. Mindig is szabad ember voltam, szabad szellemmel és általában hatalmas mozgásigénnyel. Gyűlöltem, ha be voltam zárva és nem mehettem ki kedvemre a szabadba, vagy a belvárosba.
- Hogy fogod csinálni? - tudakolta Jeremy kizökkentve a gondolatmenetemből.
- Csak.... bevetem a női bájaimat – vigyorogtam rá fesztelenül.
A fiú teljesen beszorította magát a két első ülés közé, hogy még jobban szemügyre vegyen. Tekintete elidőzött a dekoltázsomon és a combomon. Azt hiszem egy cseppet elpirultam, ami vigyort csalt az arcára.
Ekkor az autó hirtelen lefékezett és Jer majdnem befejelt a lábaim közé.
- Hupsz, egy nyuszi – motyogta színpadias sajnálattal John elöl.
- Cseszd meg azt a kibaszott nyulat, idióta – szidta a testvérét Jeremy és visszahelyezkedett a saját helyére.
Én jót nevettem rajtuk, pontosan tudtam, hogy John nem a nyuszika miatt fékezett olyan hirtelen. Egyetlen egyszer mondtam ki nyíltan nekik, hogy csak barátságot akarok tőlük. Azóta viszont kicsit visszahúzódóbbak, de persze még mindig tettek párszor... félreérthetetlen ajánlatokat.
Inkább újra kibámultam az ablakon, néztem az elsuhanó tájat. Egyre több ház volt körülöttünk, míg az erdő teljesen eltűnt. A galéria a belvárosban volt, ott ahol egy kávét kapsz az alap bérért. Csupa fényűzés és csillogás az egész. Én személy szerint az elmúlt egy évben nem jártam azon a környéken, nem volt rá pénzem, de ez egy cseppet sem zavart. A fekete Audi lelassított egy hatalmas szálloda előtt, amolyan tipikus new yorki volt, a Aida.
- Figyelj kicsi csillag... a célpont a harmadikon lakik. Hogyha ügyesen mászol pont hátul, a sikátorban fogsz kikötni, ott várunk majd. Eddig felfogta a pici fejed? - kérdezte John gúnyos mosollyal hátra nézve.
- Tűsarkúban másszak egy falon lefelé három emeletet? Hülyék vagytok? Majd kecsesen kisétálok, mint Brianból a ráksaláta – vágtam rá azonnal és határozottan.
- Oké. Megjegyzem: hogyha leküldi a srác a gorilláit a hallba, akkor lesz... egy perced, amíg felérnek, hogyha nem mennek le, akkor ez az idő harminc másodpercre csökken. Mivel azon a kecses pisztolyon drágám nincs hangtompító, ha pedig jól emlékszem: te csak azzal dolgozol – vetette fel Jeremy.
Igaza volt, nagyon ritkán lőttem mással. Gyűlöltem a sok idegen fegyvert. Ha már ölni kell, akkor egy ismert tárggyal tegyem azt. John felém nyújtott egy hangtompítós kis kaliberű fegyvert, amit ő kedvesen csak hátvakarónak szokott nevezni. Megfigyeltem, hogy a kesztyűtartóból húzta elő, amiben -őket ismerve- egész fegyver arzenált tartottak. Fintorogva néztem vele farkasszemet, mire azonnal eltüntette a pisztolyt.
- Akkor... negyed perc, amíg leveszem a cipőmet... egy szóval: járasd a motort Johnny, onnantól, hogy bementünk – ezzel az utasítással szálltam ki a kocsiból a kivilágított galéria előtt.
A galéria csak egy kis utcával volt távolabb a hoteltől. Odabenn fényár fogadott és hatalmas embertömeg, a falakon, piros elkerítés mögött, a leghíresebb Da Vinci festmények sorakoztak. Mindegyik a legkifinomultabb beállítással és megvilágítással volt kiállítva. Lábaimat tökéletesen keresztbe téve, filmsztár módjára vonultam be. Alig csatlakoztam a tömeghez, egy tekintet szegeződött rám. Csodás a kicsi David egyből kiszúrt magának Gyorsan szereztem egy pohár pezsgőt, egy kortyban lehúztam a felét. A terem másik felében egy kis emelvény foglalt helyet, melyre akkor egy pocakos öregember lépett fel, kezében brandy-s pohárral. Simára borotvált arca kicsit kipirult, szemei ittasan csillogtak. Öltönye gombjai már az utolsókat rúgták hájas hasán.
Hölgyeim és uraim... bemutatom a város betintázott polgármesterét – gondoltam epésen, gonoszul.
- Tisztelt jelenlévők, had fejezzem ki legnagyobb köszönetemet a kiállítás tulajdonságának: David Swannak, aki a mi galériánkat tisztelte meg eme csodálatos összeállítás bemutatásával – mondta ünnepélyesen.
Ennél cifrábban nem ment volna... Tehát a srác tényleg sok pénzt öl Da Vincibe. Kár érte... mekkora balek – gondoltam bunkó módon, miközben a fiatal maffiózó beszédét hallgattam a múlt megőrzésének fontosságáról, meg egyéb hülyeségekről.
Egyre ellenszenvesebb lett számomra, szerintem nem beszélni, hanem tenni kell az ilyen ritkaságokért. Ahogyan elnéztem azt a pattanásos, szemüveges képét és azt a patkányos tekintetet, újra felébredt bennem az a lényem, ami ölésre késztetett mindig. Még az első szó váltása előtt mérhetetlen dühöt éreztem a sráccal szemben, ami tudtam: nem sokára kielégíthetek.
Miután David befejezte a hegyi beszédet, a tömeg nézelődni kezdett a képek között. Magam is körbejártam, ha már egyszer ott voltam, miért ne nézzek körbe? Amúgy is imádtam a tisztelt festőt, ő volt az egyik kedvencem. Éppen az egyik különös darabban kezdtem elmerülni, amikor egy finom kéz érintette meg a derekamat. Összevont szemöldökkel fordultam meg és lássatok csodát: David volt az. Jól láttam, ahogyan végigméri a melleim és a csípőm vonalát. Mekkora egy köcsög...
- Jó estét. Akaratlanul is észrevettem, hogy milyen szakértelemmel szemléli – bökött hanyagul az Angyali üdvözlet-re, hangja öntelt volt és undorító.
Legszívesebb azonnal ott hagytam volna. Ehelyett azonban felvettem a lehető legmeggyőzőbb vigyoromat és bólogatva néztem rá, olyan magas volt, mint én.
- Igen, igazán ritka gyűjtemény. Gratulálok hozzá – mondtam a lehető legnagyobb csodálattal, de személy szerint: volt már annál jobb alakításom is.
A srác csak vállat vont egyszerűen.
- Minden csak pénz kérdése és persze üzleti érzék.
Vagy gyilkosság és zsarolás... - mondtam magamban gonoszan.
- Időzítés is kell és jó szem – vetettem fel ahelyett, hogy kimondtam volna amit gondoltam.
David magabiztos vigyorral kezet nyújtott, akkora idióta kis fasz volt. Legszívesebb ott helyben, mindenki szeme láttára golyót eresztettem volna a fejébe. Annyira szívesen láttam volna halottan, vagy azt a felismerést, amikor szembesül a ténnyel: szánalmas és undorító kis életének ezennel vége.
- David Swan vagyok hölgyem. Kit köszönthetek eme lehengerlő külsőben?
Azt hittem ott rögtön kidobom a kis rókát, nyálas, idegesítő és ellenszenves volt számomra. Egyetlen szóval összefoglalva: pontosan az a személy akiket a legjobban utálok. Ismét rávillantottam egy száz wattos vigyort és elfogadtam a kezet.
- Lilyana Kolovicsot, nyugodtan tegezz csak, hiszen ha jól tudom egyidősek vagyunk- édesanyám nevét használtam, hogy miért arról fogalmam sem volt.
Az anyám orosz volt és állítólag gyönyörű nő, láttam róla képeket és teljesen rá ütöttem. Apám az egyik oroszországi útján ismerte meg, szerelem volt első látásra. Én két év házasság csúsztam be, így alig töltöttek együtt időt igazából. Sajnáltam apámat emiatt, annyira látszott rajta, hogy szomorú. Sosem nézett anyám után más nőre, pedig még igen fiatal volt akkor. Teljesen beletemetkezett az alvilági életbe.
- Micsoda gyönyörű név, hát persze. Had mondjam el, hogy a teremben minden férfi szem rád figyel, aminek gondolom a barátod nem igazán örülne – mondta még mindig öntelten, amitől viszketni kezdett a tenyerem.
Elég gyorsan bekapta a csalit ez a kis patkány. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan fog menni, de akkor szentül megvoltam győződve afelől, hogy korán ágyba fogok kerülni aznap. Felvettem azt atipikus „dugj meg és tűnj el” típusú bárgyú mosolyomat.
- Sajnos nincs barátom, nem az én stílusom a tartós kapcsolat. Viszont, hogyha lenne időd rám... talán körbevezethetnél.
A srác szemeiben felvillant a nemi vágy összehasonlíthatatlan fénye, keze lassan a derekamra. Egyszerűen undorodtam az érintésétől, attól az idióta vigyortól, amit a pofájára húzott. Egyszerűen kinyílt a bicska az ember zsebébe tőle.
- Akkor persze. Hogy mondhatnék nemet egy ilyen szép lánnyal, mint te? - kérdezte nyálasan.
Ekkora hülyét, úgy akadt a horogra, mintha hipnotizálták volna. A következő két órában érdektelen -általam már ismert- információkat osztott meg velem a kiállított művekről, a töménytelen bók közé tűzdelve. Az este végére már komoly önuralomra volt szükségem, hogy ne verjem be azt a szánalmas képét.
Az utolsó festményhez érve -jó pár pohárka elfogyasztása után-, hátulról átölelte a derekamat, másik keze pedig a fenekemre csúszott. Szexisnek szánt hangon a fülembe duruzsolta, amitől igazából a hideg futkosott a hátamon:
- Mi lenne, ha feljönnél a szobámba?
Csak erre az aprócska kérdésre vártam, arcomat beterítette a győzedelmes vigyor, ami még David öntelt mosolyán is túl tett. Kezemet biztatóan a kézfejére helyeztem és mélyen a szemeibe néztem.
- Mára nem várnak a hotelban. Miért is ne?
A srác számomra szánalmasan bólintott egyet és megcsókolt. Azt hittem ott helyben elokádom magamat, ahogyan átdugta a nyelvét a számba egyszerűen undorító volt. Végül legyűrtem a hányingeremet és belementem a játékba.
Ekkor egy golyó csapódott a falba a fejem mellettem. David a következő pillanatban már ott sem volt. Több lövés dördült el és mindegyik felém, nem tudtam mást csinálni, csak arra volt időm, hogy az egyik alapzat mögé bújjak. A teremben kitört a pánik és afejetlenség. Remegő kezekkel szabadítottam ki a fegyveremet a szűk táskámból, közben észre sem vettem, hogy a levél -amit John adott- kiesett a falporral borított földre. Közben a vakolat hó módjára hullott mellettem és felettem, néhány darab összekarcolta az arcomat és a vállaimat.
Tudtam, hogy hatalmas nagy veszélyben voltam, agyamba behatolt erőszakosan az a gúnyos, nagyképű hang, David hangja:
- Gyere elő, drágám. Egyikünk sem szeretné hogyha szitává lőnénk ezeket a műremekeket. Mégis mit hittél? Hogy ilyen könnyen bedőlök egy formás fenéknek?
Pár pillanat alatt óvatosan a harisnya tartómba csúsztattam a pisztolyomat, így bármikor használni tudtam. Remegő kezeimet összefontam a mellemnél. A ruhakölteményem oldalt elszakadt, a fejemben ezer és ezer gondolat cikázott.
- Küld ki a vadászokat és beszélhetünk – szóltam ki hármat számolva, hangom a gyakorlásnak hála nem remegett, vagy csuklott el.
A hátam mögül gúnyos, undorító nevetés harsant fel több irányból.
- Egyáltalán nem vagy alkuképes helyzetben, Lilyana. Előjössz, vagy megöllek most.
Ettől tartottam, ez a David nem is olyan ostoba. Fogalmam sem volt mennyien vannak és hol. Gyűlölt és kellemetlen helyzet volt. Ekkor eszembe jutott apám tanácsa: „Ha elfogsz valakit, tudd meg ki akar kinyírni”.
- Ha megölsz, sosem tudod meg ki pályázik a fejedre. Küld el az embereidet az épület elé – dobtam be az utolsó mentőlapomat.
Pár perc néma csend után lábak távolodó zaja hallatszott, majd egy ajtócsapódás.
- Gyere elő szépségem, a szavamat adom, hogy nem öllek meg, amíg beszélsz. Kiment mindenki, told elő a képedet – parancsolat David erőszakos hangja.
Remegő térdekkel álltam fel és léptem ki a szobor mögül, amit szinte teljesen rommá lőttel. Egyik kezemet szorosan az oldalam mellett tartottam, hogy bármikor használni tudjam a fegyveremet. Lassan körbe néztem a helyiségben, mindenhol golyónyomok voltak, a padlón elszórt táskák és üvegszilánkok mutatták a nemrég ott járt embertömeg helyét. A terem közepén David állt, kezei üresek voltak. Ahogyan láttam előtte egy -a legújabbakból való- pisztoly volt.
Egy szavatartó maffiózó... ilyet sem látni sűrűn – gondoltam meglepetten.
Persze sejtettem, hogy az ajtó mögött ugrásra vár több tucat vadász, de abban a helyzetben rózsásabb felállást nem igazán tudtam elképzelni magamnak. Lassan felvettem a fegyvert és lazán tartva a kezemben közelebb mentem a sráchoz. Arcán ugyanaz a gúnyos mosoly ült, mint bármikor máskor, még csak meg sem rezdült, amikor ráfogtam a saját pisztolyát. Idegennek és bántónak tűnt az a tárgy az én kezemben. Viszont azon volt hangtompító, ami akkor jól jött.
- Nem fogsz lelőni Lilyana. Gyáva vagy. Most pedig bökd ki, hogy ki küldött – motyogta akaratosan.
- Komolyan akarod tudni? Velnias Petterson mond neked valamit? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
Csak egyet bólintott, a következő pillanatban már elő is kapott egy másik fegyvert és meghúzta a ravaszt. A golyó pontosan a bal karomba fúródott. Nagyon nehezen, de megálltam, hogy ne ordítsak fel. Összeharaptam a szám szélét. Úgy, hogy a nyelvemen éreztem a vér tömény ízét. Mire David a következőt halálos veszélyt küldte volna már én is lőttem, viszont nem voltam olyan vaksi, mint ő, így fejbe találtam. Igaz, ami igaz: a szívére irányítottam a pisztolyt, de úgy is jó volt. Az ifjú maffiózó agyának egy kis darabja a földön kötött ki, majd a teste is követte. A vér patak módjára folyt ki a sebén, alattam is kicsi tócsába gyűlt a sajátom. Embertelenül fájt már az egész alkarom, olyan volt, mintha minden szétcsúszna körülöttem. Szédülni kezdtem és a térdem majdnem felmondta a szolgálatot. Gyorsan előkotortam a szobor tövében hagyott táskámból a telefont, amit eleve vele kaptam és elkezdtem egy ismert név után keresni a telefonkönyvben. Végül Pettersonon kívül senki mást nem találtam, mivel a kezem kezdett elfehéredni, majd elkékülni, megnyomtam a hívás gombot. Három csörgés után Velnias álmos hangja szólalt meg a másik oldalon.
- Angel, mi bajod van? - kérdezte a maga szokásos „kedves” modorával.
- Velnias... van egy kis baj, nem nagy baj van. Az ajtónál hemzsegnek a vadászok és másik kijárat nincs. Jeremy számát nem tudom – magyarázkodtam hirtelen.
Petterson megadóan sóhajtott egyet, halk motoszkálás hallatszott.
- Megsérültél? - tudakolta további mozgás közepette.
Lassan lecsúsztam az alapzat tövébe, hátamat a hűvös kőnek nyomtam. Apró, fénylő pontok cikáztak a szemem előtt, hányingerem lett. Kezem egyre jobban vérzett, már kétségbe vontam azt is, hogy ennyi vérem van egyáltalán.
- A kezemet meglőtte az a köcsög, nagyon fáj, vérzik embertelenül – súgtam a telefonba sírós hangon.
Fájt minden mozdulatom és sajgott mindenem.
- Jó... semmi baj nem lesz. Sikerült?
- Igen. Mekkora egy idióta fasz volt... - motyogtam könnyezve.
A könnycseppek zuhatag módjára csorogtak végig az arcomon, kénytelen voltam a fájós kezemmel letörölni őket. Ennek következtében mindkét orcám csupa vér lett.
- Tudom... nyugodj meg, már indulunk. Tartsd a kezedet a szívednél magasabbra és beszélj hozzám, hallod? - szólalt meg Petterson bársonyos hangja.
Úgy vágta át a fájdalom sűrű ködét, mint a kés a vajat. Forgott velem a szoba, miközben megpróbáltam a maghasba emelni a karomat.
- Azt hiszem.
- Héj... Angel, beszélj... valamiről. Mi a... kedvenc... kajád? - kérdezte halkan Velnias.
Összevontam a szemöldökömet erre a kérdésre és még sírni is elfelejtettem egy pillanatra. Közben a szívem össze vissza kalimpált.
- Az olasz pizza... azt hiszem. Miért kérdezed?
- Csak kíváncsi vagyok. Hogyha rendbe jössz esküszöm annyit csinálok neked, amennyit csak megtudsz enni. Szereted Olaszországot? Van ott egy nyaralóm.... gyönyörű hely, Esme imádja.
Ez akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, olyan csodálattal, sőt imádattal beszélt a húgáról. Lehet mégis van szíve? Tényleg szeretheti azt a lányt, az egyetlen családtagját ebben a kegyetlen nagy világban.
- Az nagyon szép lehet, bár ott túl meleg van. Jobban szeretem a hideget – vallottam be suttogva.
- Tényleg? Miért?
- Anyukám orosz volt, tőle örököltem.
Petterson felnevetett a vonal másik végén, ez amolyan kedves, vidám nevetés volt. Nem az a kedvtelen, gonosz rötyögés.
- Akkor hidegvérű vagy. Az én édesanyám litván volt és kicsit zakkant, ami a névválasztást illeti. Persze nagyon jó anya volt, de ki ad ilyen lökött nevet egy babának, most komolyan – szólt őszinte hangon Velnias.
Valamiért jól esett a hangja, gyógyír volt a fájdalmaimra. A lelkemre legalábbis biztosan, jó volt vele úgy beszélgetni, annak ellenére, amit reggel a fejéhez vágtam. Ismét eszembe jutott az a szemét , becsmérlő mondat, ami kicsúszott a számon. Igazából csak sajnáltam Velniast, mert ilyen helyzetbe került, bevallom: bűntudatom volt miatta.
- Velnias... figyelj... én nagyon sajnálom és bocsánatot kérek azért, amit reggel tettem és mondtam.
Petterson szava elakadt a túloldalon, valószínűleg nem várt erre a bocsánat kérésre. Igazából soha, senkitől nem kérek bocsánatot, azért amit tettem, nem szoktam bevallani, ha megbánok valamit, csak elfojtom magamban és várom, hogy javuljon a világ. Ám akkor nem így volt, tiszta szívből sajnáltam. Szemeimből újabb könnyek csordultam ki és összedőlt körülöttem az egész világ. Olyan volt, mint amikor kirántják alólad a talajt és még csak ellenkezni se tudsz.
- Semmi baj Angel... megérdemeltem azt hiszem. Azonnal ott vagyok, semmi baj nem lesz – mondta utoljára és letette a telefont.
A kinti lövések távolinak és tompának tűntek az agyamban dúló égi háború miatt. Egyszerűen minden összeomlott körülöttem, az a gondosan felépített álomvilág, amiben éltem összedőlt. Akkor már csak a gyönyörű tündérország romjain tudtam sétálni, remélve, hogy túlélem. Minden szétfojt, elcsúszott és semmi nem maradt meg nekem, semmi csak a fájdalom és a reménytelenség.
Végül nyílt az ajtó és több tucat öltönyös alak lépett be, az élükön Velniassal. Még láttam, ahogyan hosszú, fekete kabátja súrolja a mocskos márványt és átlépi David véráztatta holttestét. Pontosan úgy nézett ki ahogyan kell, mint a gondosan megrendezett maffia filmekben a vezérek, a vadászok körülállták, kezeikben hideg fegyverek verték vissza a lámpafényt. Velnias a szabad kezével beletúrt a hajába, ujjai véres foltot hagytak lágyan leomló, hollófekete tincsein. Szemeit aggódva rám szegezte, gyors léptekkel közeledett. Ekkor a fájdalomtól eltorzult az arcom és valami még kicsúszott a számon, de nem tudom pontosan mi. A világ először csak elszürkült, majd teljes sötétség lepte el fáradt agyamat és meggyötört lelkemet egyaránt.
